A szeretet és a gondoskodás könnyen válnak megszokássá, és ilyenkor sokan kötelességnek látják őket. A mindennapok csendes sarkaiban a legtöbbet adó emberek gyakran láthatatlanok maradnak, amíg nem szólnak, nem haraggal, hanem tisztán és nyugodtan.
Mia története emlékeztet arra, hogy a határok kijelölése nem önzés, hanem önbecsülés. Ha figyelünk a saját igényeinkre, mások is megtanulják értékelni azt, amit adunk.
A valódi megbecsülés nem csak a kiszolgálásról szól, hanem arról is, hogy mindenki részt vállal.
A TELJES TÖRTÉNET
Vasárnaponként Mia háza rendszeresen megtelt a férje nyolcfős családjával.
Korán kelt, elkészítette a kedvenc ételeiket, megterített, és ragyogóra takarította a konyhát.
Ebéd után ő mosogatott, miközben a többiek a nappaliban beszélgettek.
Idővel ez rutinná vált, de már nem okozott örömet.
Legbelül úgy érezte, hogy nem veszik észre, és természetesnek veszik a munkáját.
Egy este elmondta a férjének, hogy fáradt, és segítségre van szüksége.
Támogatás helyett a férje emlékeztette, hogy a család segített a házvásárlásban, és ez lenne a „köszönet”.
A szavak fájtak, mégis csendben maradt.
Aznap éjjel elhatározta, hogy változtat. Nem vitát akart, inkább egy finom, de érthető jelzést. Kitalált valami mást a következő vasárnapra.
Amikor megérkezett a család, Mia a szokott melegséggel fogadta őket.
Tálalta a kedvenc fogásaikat, figyelt mindenkire, majd ebéd után csendben felállt. Nem a konyhába ment, hanem előre megbeszélt egy helyi takarítószolgálattal, hogy jöjjenek el.
Amikor a csapat belépett mosogatni és rendet rakni, mindenki meglepődött. Mia leült a kanapéra, teát kortyolt, és élvezte a ritka pihenőt.
A férje családja összenézett, de senki sem szólt semmit.
A férje végül mellé ült, kicsit megilletődve. „Ez… igazán jól esik” mondta. Mia elmosolyodott, és így felelt: „Szeretek vendégül látni, de én is a család része vagyok. Nekem is jár egy vasárnap, mint mindenkinek.”
Ettől a naptól kezdve a család közösen pakolt el és mosogatott, a vasárnapi ebédek pedig mindenki számára értékesebbé váltak.
