Két hete igent mondtam valamire, ami igazán megörvendeztetett: vállaltam, hogy főzök egy barátnőm babaváró bulijára.
Összeállítottam egy menüt ötven vendégre, napokat készültem, vágtam, pácoltam, sütöttem.
A konyhám tele volt illattal és jókedvvel. Aztán az előző este minden felborult.
A házigazda vidám üzenetet küldött, hogy „helyhiány” miatt mégsem mehetek, viszont kéri, hogy a teljes ételt vigyem el és adjam le. Nem kért bocsánatot, nem magyarázott, csak utasított, mintha az időm és a törődésem magától értetődően az övé lenne.
Néztem a telefonomat, és elnémultam. A jóindulat nem jelenthet kihasználást, mégis pontosan ezt éreztem.
Próbáltam higgadt maradni, és rákérdeztem, miért maradok ki ennyi munka után. Válasza ködös volt és lekezelő, jobban fájt, mint be szerettem volna vallani.
Másoknak főzni nálam a szeretet nyelve, nem olyan dolog, amit tisztelet nélkül követelni lehet.
Miután lecsillapodtam, röviden válaszoltam: ha nem vagyok szívesen látott, akkor az ételt sem adom.
Nem bosszú volt, hanem határ. A hála és a tisztelet együtt jár.
Másnap újra írt, és felháborodott, amiért „visszatáncolok”. Nem vitatkoztam. Emlékeztettem, hogy ha valakinek a jelenléte nem számít, akkor a munkáját sem lehet elvárni.
Aztán úgy döntöttem, jóra fordítom a helyzetet.
Becsomagoltam minden fogást, és elvittem a közeli közösségi központba. Családok ettek meleg ételt, és őszintén megköszönték. A keserűség lassan eltűnt, és helyét átvette valami sokkal jobb.
Később hallottam, hogy a babaváró nem úgy sikerült, ahogy tervezték. Nem éreztem bűntudatot. Nem a visszavágás adott megnyugvást, hanem a tiszta megértés.
Az ilyen helyzetek nemcsak másokról mondanak el sokat, hanem rólunk is. Én a méltóságot választottam a neheztelés helyett, az együttérzést a kihasználás helyett, és oda adtam, ahol tényleg számított.
Néha az, hogy „nem hívnak meg”, nem elutasítás, hanem irányváltás. Olyan emberek és helyek felé, akik értékelik a szívedet, a munkádat és a kedvességedet.
