Tavaly, amikor eltettem a kislányom kis ruháit és ingyen felraktam a netre, csak a rendet akartam helyrehozni.
Egy Nura nevű nő írt, hogy szűkösen élnek, a lánya pedig fázik. Azt mondta, a postát nem tudja kifizetni, később rendezné, ha tudja.
Majdnem továbbgörgettem. Fáradt voltam, gyászoltam az anyukámat, dolgoztam, próbáltam egyben tartani mindent. Mégis megszólított a levele. Összekészítettem a csomagot, feladtam, és elengedtem. Apró gesztusnak tűnt, amire nem számítottam, hogy visszagondolok. Néha adunk valamit, és nem sejtjük, meddig jut el a hatása.
Közel egy év múlva csomag érkezett hozzám. Benne ugyanazok a pici ruhák, frissen kimosva, gondosan összehajtva, és egy kézzel írt levél. Megköszönte, hogy akkor segítettem, amikor a legnehezebb volt. Azt írta, ezek a ruhák átsegítették a gyerekét a hideg éjszakákon, és megtartotta őket addig, amíg volt ereje hálával visszaküldeni.
A ruhák alatt ott volt valami, aminek a hiányát észre sem vettem. Egy sárga, horgolt kiskacsa a saját gyerekkoromból, ami véletlenül kerülhetett a dobozba.
Ahogy megláttam, megtelt könnyel a szemem. Nem csak játék volt, hanem emlék.
A levelében ott volt a telefonszáma. Amikor beszéltünk, elmondta a történetét, hogyan menekült el egy veszélyes helyzetből, hogyan rakta újra össze az életét, és mennyire óvja a lányát. Az a kis csomag épp akkor érkezett hozzá, amikor valami szelídre volt szüksége, valamire, ami reményt ad.
A következő hónapokban rendszeresen beszéltünk. A lányaink gyorsan összebarátkoztak, és mi is. Üzenetek, ételek, kisebb segítségek mentek ide-oda, hol ő segített nekem, hol én neki. Lassan, biztosan, olyan barátság lett ebből, amire egyikünk sem számított.
Most a sárga kiskacsa a lányom éjjeliszekrényén ül.
Csendes emlékeztető arra, hogy a kedvesség nem vész el.
Utazik, összeköt, és visszatér, gyakran szebben, mint ahogy elképzeltük.
