Sokáig nem tudtam elviselni a nővéremet. A fejemben ő volt minden, amitől menekülni akartam. Nem tanult tovább, állandóan pénzgondjai voltak, takarítani járt, miközben én szépen haladtam előre az iskolában. Amikor felhívott, a hangjában mindig volt valami melegség. Engem ez akkor bosszantott, mert emlékeztetett rá, milyen messzinek hittem a kettőnk életét.
Amikor egyszer telefonon gratulált, mert felvettek az egyetemre, elszakadt bennem valami. Nem köszönet jött ki belőlem, hanem kegyetlenség.
„Ne is fáradj” vágtam oda. „Menj inkább vécét pucolni, ahhoz értesz.”
A vonal túlsó végén csend lett. Sűrű, nehéz csend. Én mégis elégedetten tettem le, mintha nyertem volna. Akkor azt hittem, végre a helyére tettem.
Három hónapja meghalt.
Azt mondták, hirtelen volt. Betegség, amire senki sem számított. Én nem sírtam. A temetésen mereven álltam, összefont karral, és néztem, ahogy mások zokognak a koporsó mellett. A gyászuk túlzásnak tűnt, szinte színjátéknak. Nem értettem, miért roskadnak össze ennyire.
Aztán odalépett a nagynéném. A szeme vörös volt a sírástól, mégis volt benne valami keményebb is. A vállamra tette a kezét, és halkan azt mondta:
„Most már ideje, hogy tudd az igazat. A nővéred olyan árat fizetett érted, amit el sem tudsz képzelni.”
Összeráncoltam a homlokom. Nem akartam beszédeket, sem szépítést. Mégis folytatta, remegő hangon.
„Amikor a szüleitek meghaltak, te még kicsi voltál. Ő éppen csak betöltötte a tizennyolcat. Feladta az iskolát, a saját terveit, mindent, hogy neked legyen esélyed. Azért takarított, hogy kifizesse a tandíjadat, a könyveidet, az ételt. Az a sok tartozás is miattad volt.”
A szavai úgy vágtak belém, mintha valaki mellkason szúrt volna. Hirtelen nem kaptam levegőt rendesen. Ráztam a fejem, mintha attól eltűnne.
„Nem” motyogtam. „Ez nem lehet igaz. Én dolgoztam meg érte.”
A nagynéném nem nézett félre.
„Ő sosem mondta el, mert azt akarta, hogy bűntudat nélkül haladj. Minden sértést lenyelt, mert azt hitte, a te sikered megéri neki.”
A koporsó abban a pillanatban nem csak egy fényesre lakkozott doboz lett. Olyan volt, mint egy ítélet.
Egyszerre jöttek a képek, egymás után, megállíthatatlanul.
A fáradt mosolya, amikor a kezembe nyomott egy kis pénzt.
A cipője, aminek már elvékonyodott a talpa.
A keze, érdes és repedezett.
Az esték, amikor későn ért haza, finoman klórszagúan, leejtett vállal, kimerülten, miközben én az asztalomnál tanultam. Közben fogalmam sem volt, mit fizet meg érte.
Én addig szánalmasnak láttam az életét.
Pedig az enyém alapja volt.
A szégyen úgy öntött el, hogy alig álltam a lábamon. Üvölteni akartam. Visszatekerni az időt, és visszaszívni minden mérget, amit rázúdítottam. Az utolsó telefonhívás újra és újra lejátszódott bennem, a durvaságom, az ő hallgatása.
A temetés után, amikor az emberek lassan elszállingóztak, ott maradtam. Odamentem a sírjához. A virágok frissek voltak, a föld nedves szaga keveredett az illatukkal. Letérdeltem, és a homlokomat a hideg kőnek nyomtam.
„Sajnálom” suttogtam, és a hangom szétesett. „Nem tudtam. Tudnom kellett volna. Te mindent odaadtál, én meg csak lenézést adtam vissza.”
A szél finoman megmozdult, és az arcomhoz ért. Egy pillanatra olyan volt, mintha a nevetése visszhangja szállna felém, ugyanaz, amit régen egyszerűnek és butácskának bélyegeztem. Akkor már tisztának hallottam, és valahogy fájt, hogy ezt csak most értem.
Akkor esett le igazán, milyen életet élt. Csendben, szinte láthatatlanul, mégis bátorsággal. Én pedig nem néztem rá rendesen. Soha.
Teltek a napok, aztán a hetek, de a bűntudat nem engedett. Az egyetemen mindenki az eszemet és a szorgalmamat dicsérte, én mégis üresnek éreztem magam. Minden jó jegy, minden siker úgy hatott, mintha valaki más kezéből vettem volna el. Mert valójában el is vettem, csak akkor még nem tudtam.
Egyre gyakrabban mentem ki a sírjához. Beszéltem hozzá, mintha hallana. Meséltem az órákról, a tanáraimról, arról, mivel küzdök. Elmondtam, mennyire szégyellem magam. Bocsánatot kértem, újra és újra, miközben legbelül éreztem, hogy ő ezt talán már régen megadta. Csak éppen nem érdemeltem ki.
Egy este a nagynéném egy megviselt borítékot nyomott a kezembe.
„Neked szánta” mondta halkan.
Egy levél volt benne, a nővérem egyenetlen kézírásával.
„Öcsém,
Tudom, hogy nem sokra tartasz. Nem baj. Azt szeretném, hogy sikerüljön, amiről álmodsz. Azért dolgozom ennyit, mert hiszek benned. Ne pazarold el az esélyed. Élj rendesen, helyettem is.”
Újra elolvastam. Aztán még egyszer. A papír elázott a könnyeimtől. Tudta, hogy lenézem. Érezte. Mégis szeretett.
Nem gyenge szeretet volt.
Kemény volt és kitartó.
Nem tett feltételeket.
Most, amikor végigsétálok a campuson, viszem magammal. Minden lépésben ott van, minden előadáson, minden vizsgán. Mert ami nekem siker, az neki is járna.
Már nem a nővéremet utálom.
Azt az embert utálom, aki akkor voltam, és aki nem látta meg, mit jelent ő valójában.
Nem volt műveletlen. Nem volt vesztes. Ő volt az, aki tanított, mégpedig úgy, hogy nem is akart tanítani. Áldozatot hozott, amikor senki sem tapsolt. Szeretett, amikor én nem érdemeltem meg. Ő őrizte a jövőmet, miközben a sajátját félretolta.
A sírkövén a neve áll.
Bennem viszont egy mondat marad, ami mélyebbre van vésve bármilyen kőnél: ő mindent nekem adott, én pedig túl sokáig semmit sem adtam vissza.
A múltat nem tudom átírni.
De élhetek úgy, hogy méltó legyek arra, amit értem tett.
Ez maradt az egyetlen kapaszkodóm.
