Soha nem gondoltam volna, hogy Mateo esküvője egy tükör lesz, ami ennyi elrejtett igazságot mutat meg. Korán érkeztem, a legszebb ruhámban, amit meg tudtam venni. Egész életemben varrónőként dolgoztam, alapvető dolgokból soha nem szenvedtünk hiányt, de a fiamnak nem tudtam megadni azokat a luxusokat, amiket a barátai kaptak. Mindig azt hittem, hogy ezért mégis tisztel. Aznap kiderült, mennyire tévedtem.
Amikor beléptem a rendezvényterembe, egy hostess a legutolsó sorig kísért. Nem értettem, biztosra vettem, hogy tévedés. Aztán megláttam Mateo arcát. Az a feszengő, bűntudatos nézés mindent elárult.
„Anya… az első asztalok Clara családjának vannak fenntartva” motyogta, és kerülte a tekintetem.
Mintha egy apró tű szúrta volna át a mellkasomat. Én, az egyetlen rokona, a terem végébe száműzve, mint valami mellékes vendég.
Csendben leültem, nem akartam jelenetet. Mellettem egy elegáns, őszülő férfi ült makulátlan öltönyben, a programfüzetet lapozgatta. Rám mosolygott.
„Jó napot, Adrián vagyok” mondta nyugodt, mély hangon.
Pár másodpercig tartott, mire felismertem. Több mint húsz év telt el, de a szeme fényét nem lehetett elfelejteni. Adrián volt az első nagy szerelmem, egy szenvedélyes, nagylelkű fiatal építész, egy olyan világból, ahová sosem éreztem, hogy igazán tartozom. Az élet szétsodort minket, azt hittem, továbblépett. Továbblépett, csak egészen más irányba, mint gondoltam.
Halkan beszélgettünk az esküvő alatt, mintha nem is teltek volna el az évek. Amikor megemlítettem, hogy Mateo egy belvárosi ház gondnokaként dolgozik, hirtelen felkapta a fejét.
„A Moreno utcain?” kérdezte.
Bólintottam.
„Két hónapja vettem meg. Az egyik új projektem.”
Lefagytam. Mintha hirtelen összeszűkült volna a világ.
Közben Mateo idegesen pillantgatott felénk, de nem miattam aggódott. Felismerte Adriánt. Nem mint az anyja egykori szerelmét, hanem mint Adrián Vegát, azt az üzletembert, akiről azt beszélik, hogy fél várost birtokolja.
Percenként egyre világosabb lett, hogy a fiam szégyell engem, miközben mit sem tud arról, hogy pont attól az embertől függ, aki mellettem ül, teljes alázattal.
Ami viszont a lakodalom végén történt, arra senki nem számított, és mindent megváltoztatott.
Ebéd után a vendégek szétoszlottak, táncoltak vagy kimentek a kertbe. Mateo végül odajött hozzám, Clara a nyomában. A mosolya mesterkélt volt, begyakorolt.
„Anya, remélem, kényelmes itt hátul” jegyezte meg, olyan udvariassággal, amit csak a kíváncsi tekintetek miatt vett elő.
Amint észrevette, hogy Adrián mellettem ül, az arca megfeszült. Először döbbenet, aztán pánik, majd valami olcsó remény csillant meg benne.
„Ön Adrián Vega?” kérdezte, túlságosan erőltetett lazasággal.
„Igen” felelte Adrián, udvarias mosollyal.
Én hallgattam. Pontosan tudtam, mi jön. Mateo megpróbálja lenyűgözni, hátha munkát, előrelépést szerez tőle. Amit viszont tényleg nem vártam, az az volt, ahogy bemutatott.
„Ő… hát… ő az a hölgy, aki felnevelt” mondta erőltetett nevetéssel.
A szívem összecsuklott. Clara arca elkomorodott, mintha épp most fedezett volna fel valami kellemetlen titkot a férje családjával kapcsolatban.
Adrián gyengéden a vállamra tette a kezét.
„Nem, Mateo” szólalt meg, halk, de határozott hangon. „Ő Isabel. A legszorgalmasabb, legbecsületesebb nő, akit valaha ismertem. És nagyon sokat jelent nekem.”
Súlyos csend telepedett ránk. Mateo arca elvörösödött. Ez az esküvő volt az ő nagy bemutatkozása, az alkalom, hogy lenyűgözze az apósának üzleti köreit. Most pedig az a férfi, akinek a jelenlététől mindenki suttogott, nyíltan, őszinte tisztelettel beszélt rólam.
Clara ránézett, és nem miattam szégyenkezett. Miatta.
„Miért nem mondtad, hogy az anyukád ismer egy Vegát?” suttogta idegesen.
„Nem tudtam” hebegte Mateo.
Adrián azonban nem állt meg itt. Felállt, a DJ-hez lépett, elkérte a mikrofont, és a terem figyelmét kérte. A szívem a torkomban dobogott.
„Mielőtt folytatnánk” kezdte, „szeretnék pár szót mondani valakiről, akit ennek a teremnek a legvégére ültettek.”
Kerekre nyílt a szemem. Legszívesebben az asztal alá bújtam volna, de nem volt hova menekülni.
„Sok évvel ezelőtt megismertem egy nőt, aki megtanította nekem, mit jelent a méltóság. Egy nőt, aki nagyon kevésből is sokat ért el. Aki bátor maradt, és soha nem kért semmit cserébe. Itt ül most köztünk, mégis hátulra tették.”
A vendégek suttogni kezdtek. Mateo úgy nézett, mintha bármelyik pillanatban elnyelhetné a föld.
„Ma, ezen az esküvőn szeretném őt megtisztelni. Mert a siker nem a pénzen múlik, hanem a jellemen. És ha valakinek helye van az első sorban, az Isabel.”
Kitört a taps. A lábam remegett.
Mateo, teljesen megalázva, odalépett volna hozzám, hogy bocsánatot kérjen, de Adrián felemelte a kezét.
„Egy anya tisztelete nem alku tárgya” mondta keményen. „Azt naponta kell megélni.”
Ez a pillanat csak a kezdete volt annak, ami ezután jött. A következő percek még több titkot rántottak le a lepelről.
A beszéd után előre ültettek, szinte betuszkoltak egy első asztalhoz, a taps kíséretében. Legszívesebben láthatatlan maradtam volna, de már nem lehetett. Adrián mellém ült, mintha mindig is ott lett volna a helye.
Mateo viszont eltűnt körülbelül fél órára. Amikor visszajött, az arca feszült volt, mint akinek rossz hírt közöltek. Clara komoran követte, nem fogta a kezét.
Az ifjú pár nyitótánca közben Clara odajött hozzám.
„Isabel… beszélhetnénk egy percre?” A hangja meglepett, nem volt fölényes, inkább aggódó.
Kimentünk a terem egyik sarkába.
„Nem tudtam, hogy Mateo a hátsó sorba ültetett” vallotta be. „Azt hittem, az én családomnál ülsz elöl. Azt sem tudtam, hogy a Vega egyik házát kezeli.”
Megmerevedtem.
„A fiam nem nagyon mesél nekem semmit” mondtam őszintén.
„Tudom. És most már értem, miért” nézett Mateo felé, aki a színpad közelében állt, és erőltetett nevetéssel beszélt az egyik nagybátyjával. „Nem akarta, hogy bármi is legyen, ami miatt szégyellnie kellene magát.”
A szavai fájtak, de közben rámutattak valamire. Clara nem osztozott Mateo gőgjében.
„Isabel…” folytatta halkan. „Tudtad, hogy Mateo előléptetést kért apámtól, cserébe azért, hogy ‘bizonyos családi kötelezettségektől elszakadjon’?”
Elakadt a lélegzetem.
„Elszakadjon… tőlem?”
„Nem így fogalmazott, de… egyértelmű volt” mondta szomorúan.
Az asztal szélébe kapaszkodtam. Nem hittem volna, hogy a fiam ilyen messzire megy, csak hogy beilleszkedjen egy közegbe, ami sosem volt igazán az övé. A valóság mégis ott állt előttem, nyersen.
Mielőtt válaszolhattam volna, csörrenést hallottunk. Egy pohár esett le. Mateo emelt hangon vitázott Adriánnal, és egyre többen figyeltek fel rájuk.
„Nem kellett volna így megalázni!” üvöltötte Mateo.
„Ez nem rólad szólt” felelte Adrián higgadtan. „Az anyádról szólt. Te tetted félre az utolsó sorba. Ez többet mond rólad, mint bármilyen önéletrajz.”
„Nem tud semmit rólam!”
„Annyit tudok, hogy képes lennél hátat fordítani annak a nőnek, aki felnevelt, csak hogy feljebb juss. Ez mindent elárul.”
A vendégek köréjük gyűltek. Elindultam, hogy leállítsam a vitát, de Clara gyorsabb volt.
„Elég volt, Mateo” szólalt meg olyan kemény hangon, amit még sosem hallottam tőle. „Ma olyannak láttalak, amilyennek még soha… és ez nagyon nem tetszik.”
Mateo hitetlenkedve fordult felé.
„Te is ellenem vagy?”
„Nem ellened vagyok. De ha így bánsz az anyáddal, velem hogyan fogsz bánni, ha egyszer én sem leszek elég kényelmes?”
Mateo szóra nyitotta a száját, de nem jött ki hang. Nem volt több kifogás, nem volt több szerep.
Ekkor Adrián odalépett hozzám.
„Isabel… jól vagy?” A hangja gyengéd volt, teljes ellentéte a körülöttünk zajló káosznak.
„Igen” suttogtam. „Csak sosem gondoltam volna… hogy ez lesz ebből.”
„Az igazság mindig utat talál” felelte.
A következő pillanatok hozták el az este legnagyobb fordulatát.
Clara apja, aki a vita egy részét már hallotta, odahívta Mateót.
„Fiam, holnap ne gyere be az irodába” mondta hűvösen. „Át fogjuk gondolni a pozíciódat.”
Mateo elsápadt.
„De… a ház…”
„A ház már a Vegáé” vágta rá az apósa. „És ő már kialakította a véleményét rólad.”
Mateo rám nézett. Sok idő után először nem láttam benne lenézést. Csak félelmet. És talán valami nagyon halvány megbánást.
„Anya… én…”
„Mateo” vágtam a szavába halkan. „Én mindig itt leszek neked. De a tiszteletet nem lehet kierőszakolni. Azt ki kell érdemelni.”
Lehajtotta a fejét. Összetörve állt ott, minden dísz és póz nélkül.
Az esküvő folytatódott, de már nem volt meg a régi hangulata. Mindenki erről beszélt, suttogva, félmondatokban. Közben Adriánnal hosszasan beszélgettünk, mintha az elmúlt húsz év csak egy rosszul sikerült álom lett volna.
Az este végén felajánlotta, hogy hazavisz.
„Isabel” szólt, mielőtt beszálltam volna a kocsiba. „Sose lett volna szabad elveszítenünk egymást. Ha te is úgy szeretnéd, megpróbálhatnánk visszavenni valamit abból, ami akkor félbeszakadt.”
Aznap először nem fájdalmat éreztem, hanem reményt.
Talán az élet nem mindig arról szól, hogy lezárunk egy fejezetet. Néha arról szól, hogy végre kinyitunk egy teljesen újat. És ezúttal nem szégyenkezve, hanem felemelt fejjel.
