Amióta csak emlékszem, a nyolcadikon lakó asszony rejtély volt számomra.
Alig mosolygott, keveset beszélt, mintha a csendje mögé húzódott volna.
A házban mindenki csak így emlegette, a csendes hölgy odafent.
A múlt hónapban elhunyt, és nem sokkal később rendőrök csengettek be hozzám. Azt mondták, a nevem szerepelt nála vészhelyzeti kapcsolattartóként.
Nehezen tudtam felidézni bármit, ami több lett volna pár udvarias biccentésnél, legalábbis így hittem.
Ahogy beléptem a lakásába, hűvös érzés futott végig rajtam.
Úgy tűnt, minden tárgy történetet suttog, amelyben nekem is szerepem volt.
A falakon bekeretezett rajzok lógtak, és azonnal felismertem őket.
Gyerekként zsírkrétás firkákat csúsztattam be az ajtaja alatt, hátha mosolyt csalok az arcára. Soha nem reagált, én pedig azt hittem, nem érdekli. Ott állva viszont láttam, hogy gondosan megőrizte mindet.
Rájöttem, a hallgatása nem közöny volt, hanem valami sokkal mélyebb.
A nappaliban, egy régi karosszék alatt, dobozt találtam. Tele volt képeslapokkal, köszönőcédulákkal és kézzel készített ünnepi üdvözletekkel, amelyekből karácsonykor a szomszédoknak szoktam adni.
Mindet elrakta. A rendőr elmondta, azért jelölt meg engem, mert számára én voltam az egyetlen, aki őszinte kedvességgel közeledett.
Ez az apró felismerés átírta a róla alkotott képemet, és a világot is kicsit máshogy láttam.
A lakása nem volt üres és hideg, inkább tele volt csendes ragaszkodással és kimondatlan hálával. Az életét az apró meleg pillanatok őrzésével töltötte, amelyeket mások már régen elfelejtettek.
Amikor azon a napon kiléptem az ajtaján, fogadalmat tettem magamnak.
Figyelni fogok a csendesekre, mert gyakran azok érzik a legtöbbet, akik a legkevesebbet szólnak.
