Marissa vagyok, negyvenkilenc éves. A múlt hónapban kezdtem dolgozni takarítóként azon az egyetemen, ahol a fiam, Logan másodéves.
A legtöbb évben egyedül neveltem. Volt idő, amikor két állásom is volt. Néha három. Hajnalban irodákat takarítottam, este felszolgáltam, éjfél után pedig mosodában dolgoztam, csak hogy legyen villany, és be tudjam fizetni az egyetemi részleteket.
Minden féléves számlát.
Minden labordíjat.
Minden tankönyvet, ami többe került, mint a heti bevásárlás.
Én vittem a hátamon.
Amikor megüresedett egy teljes állás az egyetemen, úgy éreztem, végre megérkezett a megkönnyebbülés. Fix beosztás, juttatások, egészségbiztosítás, és ráadásul közel is volt. Nem kellett volna a városon át ingáznom, és a benzin sem vitte volna el a pénzt.
Aznap este szinte izgatottan értem haza.
„Képzeld”, mondtam neki. „Felvettek dolgozni a sulidba.”
Fel sem nézett a telefonjából. „Mit fogsz csinálni?”
„Létesítmény, takarítás.”
Vártam valamit. Egy bólintást. Egy kis büszkeséget. Legalább annyit, hogy rendben van.
Ehelyett eltorzult az arca.
„Te itt akarsz dolgozni? Takarítóként? Anya… ez gáz.”
A mosolyom megállt félúton.
„Mi lesz, ha meglátnak a haverjaim?” tette hozzá, mintha ez lenne a legnagyobb baj.
Próbáltam elütni. „Ha ennyire zavar, csinálj úgy, mintha nem is ismernél.”
Nem nevetett. Nem is habozott.
Megrázta a fejét, és kisétált a konyhából.
Másnap reggel összeszorult gyomorral mentem be, olyan érzéssel, amit nem tudtam rendesen megnevezni.
A fő oktatási épületbe osztottak be. Magas belmagasság, üvegfalak, állandó jövés-menés. A hallgatók ki-be áramlottak órák között, hátizsákkal, fülhallgatóval, sietve.
Csendben dolgoztam, lehajtott fejjel.
Délután közepén az egyik bejárati üvegajtót töröltem, mert tele volt ujjlenyomattal. Ekkor meghallottam egy ismerős nevetést a folyosón.
Logan.
Már a lépéséről megismertem. A kanyar után bukkant fel három barátjával. Felkészültem rá, hogy elmegy mellettem, és levegőnek néz. Az fájt volna, de túléltem volna.
Csakhogy nem ez történt.
Rám nézett. A szemünk találkozott egy pillanatra.
Aztán a barátai felé fordult, és hangosan megszólalt: „Fú, a takarítók mindig csíkosra hagyják az üveget. Ne nyúljatok semmihez, ki tudja, mit hordnak be.”
Ezt úgy mondta, hogy közben rám nézett.
Mintha nem az anyja lennék.
Mintha valami kellemetlen dolog lennék, amitől gyorsan el kell határolódni.
A barátai nevettek. Az egyik fintorgott, és odavetett valamit, hogy „undorító”.
Úgy remegett a kezem, hogy majdnem kiejtettem a kendőt. Mégis ugyanazt a foltot töröltem újra meg újra, mert tudtam, ha megállok, szétesem.
Rég nem éreztem magam ilyen kicsinek.
Aznap este megvártam, amíg mindketten otthon voltunk, és már elült a nap zaja.
„Miért beszéltél rólam így?” kérdeztem halkan.
Fel sem nézett a laptopból.
„Megmondtam, hogy ne itt dolgozz”, mondta. „Nem hallgattál rám. Ne csináld úgy, mintha ez az én hibám lenne.”
Csak néztem rá.
„Ennyi? Bocsánat sincs?” kérdeztem.
Vállat vont.
„Te választottad, hogy ilyen helyzetbe hozod magad.”
Ennyi volt.
Semmi szégyen.
Semmi gondolat.
Csak elintézés.
Bementem a szobámba, és sokáig ültem az ágy szélén.
Eszembe jutott, hányszor nem vettem magamnak új ruhát, hogy ő mehessen kirándulásra. Hányszor tettem úgy, mintha nem lennék éhes, hogy ő repetázhasson. Hányszor mondtam neki, hogy „ne aggódj a pénz miatt”, miközben belül rettegtem.
Most meg úgy tűnt, szégyell.
Olyan szomorúság ül rajtam, amit nem tudok egy mozdulattal rendbe tenni.
Néha arra gondolok, felmondok. Talán kímélem őt, és közben magamat is. Aztán rögtön jön a másik oldal. Szükségem van erre az állásra, mert stabil, mert van biztosítás, és mert végre nem kell állandóan kapkodnom.
Közben ott van bennem az is, hogy leültetem, és elmondom neki, mit tett velem. Hogy a szavai kinyitottak egy repedést, ami lehet, hogy sosem záródik úgy, mint előtte.
És van egy halkabb hang is. Azt mondja, lépjek hátra. Hadd nőjön fel. Hadd érezze egyszer, milyen súlya van a kegyetlenségnek.
Sokszor azon kapom magam, hogy magyarázatot keresek. Hogy talán csak korszak. Hogy talán túl érzékeny vagyok. De amikor felidézem, ahogy rám nézett, és úgy tett, mintha kevesebb lennék, rögtön értem, hogy ez nem csak a munkáról szól.
Ez a tiszteletről szól.
Arról, hogy számít-e bármit egy anya áldozata, ha a gyerekének már nem illik bele a képbe.
Most pedig ott állok ezzel a valósággal. Stabilitást hozó munka a kezemben, és egy fiú, aki előttem tanulja, mit jelent az empátia.
Holnap is bemegyek. Felmosok, törlöm az ajtókat, és megcsinálom, amit kell. Közben pedig megpróbálok egyenes háttal maradni, mert én tartottam nyitva neki az ajtókat, jóval azelőtt, hogy üvegből lettek volna.
