Csendes vasárnap reggel volt, amikor Janet, a járőr, és K9-es társa, Max, kiértek a repülőtérre egy rutinséta miatt.
Nem számítottak semmi komolyra, hiszen a nap épp csak elkezdődött.
Alig lézengett valaki, aztán hirtelen sírást hallottak
Janet körbenézett, és megpillantott egy legfeljebb ötéves kisfiút. A kapunál állt, zavartan és rémülten.
Nem ezt akarta látni, és azonnal tudta, hogy baj van. Még mielőtt odalépett, érezte, hogy segítség kell.
„Szia, kicsim, minden rendben?” kérdezte halkan.
A fiú nem felelt. Aztán suttogott valamit, de olyan halkan, hogy Janet nem értette.
Az viszont egyértelmű volt, hogy egyedül van. Felnőtt sehol.
Max, a kereső-mentő kiképzésű rendőrkutya, feszült figyelemmel állt. Általában nem volt túl barátságos gyerekekkel, most mégis körbejárta a fiút, majd finoman az apró kézhez nyomta az orrát.
Max megérezte, hogy valami nincs rendben. Látta a zavarodottságot, és leült mellé, a pofájával óvatosan megbökte, mintha nyugtatni akarná.
Néhány pillanat múlva Max ugatni kezdett, mintha jelezné, hogy sürgős
„Elmondhatod, mi bánt. Itt vagyunk, hogy segítsünk, Max is és én is” mondta Janet nyugodtan.
A kisfiú ekkor kitört sírva, hangosabban, mint előtte. „Anya nem ébred fel. Hívtam, de nem ébred fel” nyögte ki.
Janet megkérdezte, el tudja-e vezetni őket az otthonához. A fiú bólintott, és elindult. Janet és Max mögötte mentek. Közben Janet rádión erősítést kért, és lehetséges sürgősségi helyzetről számolt be.
Nem laktak messze. Amikor megérkeztek, az anyát az ágyban találták, eszméletlenül. Lélegzett, de alig.
A mentők időben érkeztek, és azonnal megkezdték az ellátást. Azt mondták, pár perc késés is az életébe kerülhetett volna.
Kiderült, hogy éjszaka cukorbeteg rosszullét érte.
Janet azt hitte, a fiú csak eltévedt. Max azonban érezte, hogy ennél több van a háttérben. Felismerte a pánik jeleit, és sürgősséget jelzett. Aznap egy élet menekült meg, részben a kutya ösztöneinek köszönhetően.
