Dániellel elég gyorsan összeköltöztünk. Mindketten elmúltunk harmincévesek, volt munkánk, stabil életünk, és komolyan gondoltuk a jövőt. Nem tűnt felelőtlen döntésnek. Dániel megbízhatónak látszott: informatikában dolgozott, csendes volt, rendezett, ritkán járt el, és nem ivott. Az ő lakásában éltünk, és minden nyugodtnak tűnt.
Kevesebb mint két hónap telt el, amikor egy este ezt mondta:
„Lina, nem bánnád, ha anyu átjönne vacsorára? Szeretném, ha megismernétek egymást. Csak szólok, elég szigorú, régen iskolában dolgozott, de szerintem kedvelni fog.”
Belementem. Vettem desszertet, felvettem egy visszafogott ruhát, és próbáltam megnyugodni. Teljesen természetes volt, hogy izgulok, hiszen először találkoztam a párom anyjával.
Tamara pontosan hétkor érkezett. Határozottan lépett be, és úgy nézett körbe, mintha ellenőrzésre jött volna, nem vendégségbe. Megállt egy polcnál, biccentett, majd szó nélkül a konyha felé indult.
Az asztalnál egyenes háttal ült le, összekulcsolt kézzel. Végig engem nézett, mintha mérlegelne.
„Na,” szólalt meg, „akkor ismerkedjünk meg rendesen. Mesélj magadról.”
Elmondtam, hogy logisztikában dolgozom, és évek óta ugyanott vagyok.
„Stabil a fizetésed?” vágta rá azonnal. „Bejelentett munka? Tudod igazolni?”
Meglepett a hangnem, de udvariasan válaszoltam, hogy hivatalos a munkám, és rendben van a jövedelmem.
Dániel közben csendben szedte a tányérokra az ételt, mintha teljesen normális lenne, ami történik.
„Van saját ingatlanod,” folytatta, „vagy csak ideköltöztél?”
Azt mondtam, hogy van egy lakásom, most ki van adva.
„Értem,” mondta hűvösen. „Nem szeretjük a meglepetéseket. Sok nő eleinte önálló, aztán a férfin akar élni.”
Ekkor már szorult a gyomrom, de bíztam benne, hogy hamar vége lesz. Nem lett.
Kérdezett a korábbi kapcsolataimról, a szüleimről, a családi betegségekről, az alkoholhoz való viszonyomról, tartozásról, gyerekvállalásról. Röviden feleltem, próbáltam összeszedett maradni. Dániel végig hallgatott, a tányérját nézte.
Aztán nagyjából harminc perc után mondott valamit, amitől minden a helyére kattant.
„Gyereked van?” kérdezte.
„Nincs,” feleltem. „És szerintem ez magánügy.”
„Nem magánügy,” csattant fel. „A fiammal élsz. Tudnunk kell, mire számítsunk. Ő családot akar, saját gyereket, nem másét. Elmész orvoshoz, hozol igazolásokat, hogy egészséges vagy, és tudsz nekem unokát szülni. A vizsgálatokat te fizeted.”
Dánielre néztem, vártam, hogy végre megszólaljon, és leállítsa. Ő csak megvonta a vállát.
„Anyu csak aggódik,” mondta halkan. „Lehet, hogy megcsinálhatnád. Akkor mindenki megnyugszik.”
Abban a pillanatban pontosan megértettem, hol a helyem ebben a történetben.
Felálltam az asztaltól.
„Hová mész?” kérdezte élesen az anyja. „Még nem végeztünk.”
„Én igen,” mondtam nyugodtan. „Örülök, hogy megismertelek, de ez volt az utolsó alkalom.”
Kimentem az előszobába. Dániel utánam jött.
„Túlreagálod,” mondta. „Anyu csak jót akar nekem.”
„Nem,” válaszoltam, miközben felvettem a kabátom. „Anyád nem társat keres neked, hanem valakit, aki alkalmazkodik és kiszolgál. Te pedig ezt rendben lévőnek látod. Én nem.”
Összepakoltam a dolgaimat, nem volt túl sok, és hazamentem. Ahogy becsuktam magam mögött az ajtót, olyan megkönnyebbülést éreztem, amit nehéz elmagyarázni.
Később hívogatott és üzeneteket írt. Azt mondta, túl drámai vagyok, és hogy a „normális nők” tudják, hogyan kell beilleszkedni egy férfi családjába. Nem vitatkoztam.
Csak annak örültem, hogy ez most történt meg. Nem esküvő után, nem évek múlva, nem akkor, amikor már túl sok minden kötött volna össze minket.
