Aznap este a zuhogó eső patakokká mosta a kanyargó utcákat, a sár tükrözte a pislákoló lámpákat.
Daniel Harper magához húzta a kabátját, miközben a hétéves fiát, Leót kísérte a város szélén álló bérelt házuk felé. Az élet nem bánt vele kíméletesen.
Két éve elvesztette a feleségét. Azóta két részmunkaidős állásból rakta össze a megélhetést, csak hogy a fiának stabil élete legyen. Aznap este mégis várta valami, amire nem számított, és csendben átírta az életét.
Már a zár felé nyúlt, amikor észrevett két alakot a kapunál. Kamasz lányok álltak a villogó utcai lámpa alatt, csuromvizesen és reszketve. Tökéletesen egyformák voltak, ikrek.
– Elnézést, uram – szólalt meg az egyik, remegő hangon.
– Elvesztünk. A busz rossz helyen tett le minket, és senki nem nyitott ajtót. Maradhatnánk valahol melegben egy kis ideig?
Daniel megállt. Nem volt sokja, kevés takaró, kevés fűtés. De a szemükben látott félelem ismerős volt. Félrenézett, aztán félreállt.
– Jöjjetek be – mondta halkan. – Belül meg tudtok száradni.
A lányok Emma és Lily voltak
Illedelmesen viselkedtek, csendesek és kimért mozdulatokkal. Finomabb modoruk volt, mint amit Daniel megszokott. Egy tál egyszerű, instant leves fölött keveset beszéltek a családjukról. Csak annyit mondtak, hogy az apjuk épp utazik. Daniel nem faggatózott. Csak meleget adott.
Később, miután Leo elaludt, Daniel észrevette, hogy Emma az ablaknál áll, és nesztelenül törli a könnyeit.
– Minden rendben? – kérdezte halkan.
Emma bólintott, de az arca mást mesélt.
– Köszönjük – suttogta. – Mindenki bezárta előttünk az ajtót.
Reggel Daniel azt hitte, visszaáll a rend. A lányok felhívják a családjukat, érte jön valaki, és minden megy tovább. Aztán egy fekete, elegáns autó gördült a ház elé, és egy gondosan öltözött férfi ugrott ki belőle. A tekintete kapkodva kutatott, míg meg nem látta Emmát és Lilyt.
– Lányok! – kiáltotta, és magához szorította őket. A könnyek azonnal jöttek.
A férfi Daniel felé fordult.
– Ön vette őket magához?
Daniel bólintott.
– Charles Langford vagyok – mondta a férfi.
A név Danielnek semmit nem mondott. Pedig kellett volna. Charles Langford az állam egyik legnagyobb ingatlanosa volt. A lányai eltűnése előző este a hírekben is ment, de Daniel régi tévéje hetekkel korábban tönkrement. Nem tudhatta.
Charles ragaszkodott hozzá, hogy Daniel és Leo jöjjenek el az otthonukba. Meg akarta köszönni rendesen. Daniel tiltakozott, szégyellte a kopott kabátját és a fáradt cipőjét, de Charles nem engedett.
A kastély, ahol megálltak, szinte valószerűtlennek tűnt. Oszlopok, fénylő kőlépcsők és végeláthatatlan kert, amelyen még csillogott az éjszakai eső.
A reggelit a személyzet tálalta. Emma és Lily elmesélték, hogyan fogadta be őket Daniel, amikor mindenki más elküldte. Charles csendben hallgatta, az arca lassan felengedett.
– A legtöbben bezárták volna az ajtót, vagy a hatóságokra bízták volna – mondta végül. – Maga meleget adott.
Daniel feszengve ült.
– Csak azt tettem, amit az embernek tennie kell.
Charles megrázta a fejét.
– Nem, ezt nem mindenki teszi meg.
A délelőtt úgy suhant el, mint egy álom. Leo a kertben nevetett Emmával és Lilyvel, olyan hangon, amit Daniel régóta nem hallott. A kávé olyan volt, amilyenhez nem szokott, és évek óta először érzett valós nyugalmat.
Indulás előtt Charles ajánlatot tett, amit Daniel alig fogott fel.
– Azt mondta, több munkát is visz párhuzamosan – kezdte. – Van egy új lakópark építkezésem, kellene rá valaki, aki napi szinten kézben tartja. Stabil fizetés, szolgálati lakással. Fogadja el köszönetképpen.
Daniel döbbenten nézett rá.
– Nem is tudom, mit mondjak.
Charles melegen elmosolyodott.
– Mondja azt, hogy igen. Maga ott volt a lányaimnak, amikor kellett. Engedje, hogy én is segítsek.
Egy apró jótett mindent megmozdított
Délután Daniel már a területen sétált, ahol dolgozni fog. Egy rövid, de fontos döntés új irányt adott az életének.
Teltek a hónapok. Daniel belerázódott a feladatokba, és a lakóközösségben gyorsan megkedvelték. Leo jobb iskolába került. Az otthonukban újra sok lett a nevetés, amitől Daniel már majdnem elszokott.
Emma és Lily gyakran látogattak. Gazdag közegben nőttek fel, mégis családként bántak Daniellel és Leóval. Az a vihanos éjszaka összekötötte őket.
Egy este Charles váratlanul felbukkant. Látta, ahogy Daniel türelmesen segít egy dühös bérlőnek, nyugodt hangon, megértéssel. Később leültek, és nézték a narancsszínűre gyúló eget.
– Amikor megismertem magát – szólalt meg Charles halkan –, azt hittem, nálam van minden. Rájöttem, hogy magának van valamije, amit én elvesztettem, a szíve a helyén van.
Daniel elmosolyodott.
– Néha ez az egyetlen, ami továbbvisz.
Charles bólintott.
– Azt szeretném, ha az összes új lakóközösségi fejlesztést maga felügyelné. Érti az embereket, érti az életet. Ezt pénz nem tanítja.
Ez több volt, mint előléptetés, inkább új kezdetnek tűnt.
Daniel Leóra nézett, aki az ikrekkel játszott és nevetett, majd könnybe lábadt a szeme.
– Köszönöm.
– Ezt maga dolgozta ki – felelte Charles.
Aznap éjjel újra esni kezdett. A cseppek most másként szóltak, mint egy emlék, ami nem
