A családunk tönkrement. Apám kezelésre szorult, a tartozások szorítottak, és a kilakoltatás réme ott ült a nyakunkon. Akkor jött az ajánlat: menjek hozzá egy gazdag férfihoz, aki elég idős volt ahhoz, hogy a nagybátyám is lehetne. Azt ismételgettem magamban, hogy kibírom. Kibírok bármit, ha apám él, és nem kerülünk az utcára.
Az első közös éjszakán azonban nem történt az, amitől féltem.
Belépett a hálóba, a kezében egy székkel. Nem sietett. Fáradt volt a tekintete, távoli, mintha nem is itt járna. A széket az ágy mellé húzta, leült, és olyan nyugalommal szólalt meg, amitől még jobban megijedtem.
„Ma éjjel nem történik semmi. Aludj.”
Nora Hale vagyok.
Ott ültem az ágy szélén, a menyasszonyi ruhában, ami inkább páncélnak érződött. Úgy remegtem, hogy összekoccant a fogam. A kilincset bámultam, mintha bármelyik pillanatban ítéletet hirdetne. Ő közben mozdulatlanul figyelt. Nem pislogott, nem szólt, csak nézett.
Elakadt hangon kérdeztem:
„Akkor… te hol alszol?”
Azonnal felelt.
„Nem fogok aludni. Nézni akarlak, ahogy alszol.”
Nem értettem. Beteg? Veszélyes? Játékot űz belőlem? Mégis olyan fáradt voltam, hogy nem bírtam tovább ébren maradni. Reggel pedig úgy kellett mosolyognom apám előtt, mintha minden rendben lenne. Ledőltem úgy, hogy még a ruhát sem vettem le.
Amikor felébredtem, már nem volt ott.
A második éjjel ugyanaz. A harmadik is. A szék, a csend, a figyelő tekintet. A házban mindenki úgy mozgott, mintha titkos szabály kötné őket. Lesütött szemek, gyors lépések, nulla magyarázat.
A negyedik éjjel történt valami, amitől megmerevedtem.
Arra ébredtem, hogy valaki mellettem van. Nehéz lélegzet a fülemnél. Felrántottam a szemem, és ő ott volt, túl közel, éreztem az öreg kölnijét. Még mindig nem ért hozzám. Csak előrehajolt, és a szemhéjamat nézte, mintha a légzésemet számolná.
Suttogtam, a hangom szétesett:
„Mit csinálsz?”
Összerezzent, mintha rajtakapták volna, és azonnal hátrébb lépett.
„Bocsánat,” mondta. „Felébresztettelek.”
Felültem, és a szoba hirtelen hidegebb lett.
„Azt mondtad, a széken ülsz.”
Lesütötte a szemét.
„Nem hazudtam. Csak… ma más volt.”
Nappalra elfogyott a türelmem. Kimondtam azt, amitől féltem.
„Miért nézel engem éjjelente?”
Az ablaknál állt. Kint a fák a szélben hajladoztak.
„Mert ha nem teszem,” mondta halkan, „valami nagyon rossz történhet.”
Összeszorult a torkom.
„Velem?”
A válasza bizonytalan volt, de a félelem tisztán hallatszott benne.
„Velünk.”
Aznap éjjel úgy tettem, mintha aludnék. Behunyt szem, éber fej. Nem hozta be a széket. A földre ült az ágy mellé, mint aki őrséget áll.
Halkan megszólaltam:
„Félsz?”
Sokáig nem felelt. Aztán kimondta:
„Igen.”
Nem nézett rám, amikor folytattam:
„Kitől?”
„Nem tőled,” mondta. „Attól, ami a múltadban van.”
Apránként nyílt ki az igazság. Elmesélte, hogy az első felesége álmában halt meg. Az orvosok szívproblémát írtak a papírra. Ő viszont mást hitt.
„Éjjel felült,” mondta, „nyitva volt a szeme, de nem volt ott. Mintha valaki más irányította volna.”
Libabőrös lettem.
Aztán elmondta a legrosszabbat is. Egyszer elaludt. Amikor felébredt, már késő volt.
Azóta erőddé változtatta a házat. Zárak a szekrényeken, csengők az ajtókon, reteszek az ablakokon. Olyan volt, mintha egy félelemből épült börtönben élnék.
Halkan kérdeztem:
„Szerinted én is…?”
Azonnal közbevágott.
„Nem. De a félelemnek nem kell logika.”
Azt hittem, ezzel vége. Aztán jött az első igazi ütés.
Egy reggel egy cseléd félrehívott. Azt mondta, éjjel a lépcső tetején álltam. Nyitva volt a szemem, de nem reagáltam semmire. A férjem csurom víz volt az izzadtságtól, úgy tartott, hogy ne essek le.
Kétségbeesetten nézett rám.
„Látod? Nem képzeltem.”
A rémület már nem csak tőle jött. Saját magamtól is féltem. Mégis láttam valamit az ő rettegésében. Nem akarta, hogy összetörjek.
Egy délután megkérdeztem:
„Te miért nem alszol?”
„Mert ha elalszom,” mondta, „megismétlődik a múlt.”
Egy éjjel elment az áram. A sötétben először nyúltam a kezéért. Nem húzta el.
A hangom alig hallatszott:
„Mi van, ha én is félek?”
Úgy felelt, mintha esküt tenne:
„Akkor nézlek reggelig.”
Ugyanabban a sötétben egy másik titkot is kimondott.
Beteg volt. Kevés ideje maradt.
„Nem akartalak egyedül hagyni,” mondta, „ebben a házban, ebben az életben.”
Könny szúrt a szemembe.
„Szóval megvettél?”
Megrázta a fejét.
„Nem. Rád bíztam a legnagyobb félelmem.”
Furcsa dolog történt ezután. A félelem megszokott lett. A megszokás pedig adott egy kis biztonságot.
Aztán összeesett.
Másnap reggel nem volt szék, nem volt lépés az ajtónál, nem volt az a fojtott csend. Csak szirénák és kórház.
A fehér falak nyomasztottak. A gépek pittyegése, a fertőtlenítő szaga, a sietős cipők hangja mind felerősítette bennem a pánikot. Eszméletlenül feküdt. Idősebbnek látszott, törékenyebbnek, mint valaha.
Egy orvos félrehívott.
„Kritikus az állapota,” mondta. „Szív és idegrendszer is. Ki maga neki?”
Megtorpantam. És abban a rövid csendben rájöttem, hogy ez a házasság már nem papír.
Egyenesen feleltem:
„A felesége vagyok.”
Három napig nem tért magához. A negyediken megmozdult az ujja, kinyitotta a szemét.
Az első kérdése olyan halk volt, hogy belém hasított:
„Aludtál?”
Elsírtam magam.
„Nem,” mondtam. „Most én vigyázok rád.”
Amíg gyengén lábadozott, egy újabb igazság borított fel mindent. Egy idős nővér megállított a folyosón.
„Nem mondtak el mindent,” súgta.
Régi iratokat mutatott. Az első feleség halála nem egyszerűen „természetes” volt. Alvajárás közben leesett a tetőről. Előtte három hasonló esetet élt túl, mert a férje ébren volt és elkapta.
„Furcsának tartották,” mondta a nővér. „Pedig ő őr volt.”
Remegni kezdett a kezem.
Szóval ezért vett el.
Hogy megmentsen.
És közben büntesse magát.
Amikor hazajött, csendesebb lett. Törékenyebb. Többé nem ült a székbe. Az ajtó közelében aludt, távol az ágytól.
„Most már nem kell figyelnem,” mondta. „Biztonságban vagy.”
De láttam, hogy ő nincs biztonságban. Saját magától.
Egy éjjel lázasan motyogott:
„Ne menj… nézd… mosoly…”
Megfogtam a kezét.
„Itt vagyok.”
Kinyitotta a szemét. Először nézett rám úgy, hogy nem ült benne rettegés.
„Biztos gyűlölsz,” suttogta.
„Talán régen,” mondtam. „Most már nem.”
A következő meglepetés az volt, hogy végre kiderült, miért voltak ezek az éjszakák. Egy orvos elmagyarázta: az alvajárásom összefügghet gyerekkori traumával, ami sokáig el volt nyomva, és a stressz hozta felszínre.
„A férje felismerte a jeleket,” mondta. „Előbb tudta, mint maga.”
Aznap éjjel nem a félelem volt a legerősebb bennem, hanem a bánat.
„Miért nem mondtad el?” kérdeztem.
Az ablak felé fordult.
„Mert ha elmondom,” felelte, „elszaladtál volna.”
„És most?”
Hosszút fújt.
„Most már késő futni.”
Az állapota megint romlani kezdett. Egy este halkan megszólalt:
„Ha én elmegyek…”
„Ne mondd,” vágtam rá.
Nem engedte el.
„Add el a házat. Vidd apádat. Kezdj új életet.”
„És te?”
Nem válaszolt.
Aznap éjjel, amikor végre elaludt, én ültem a székbe. Abba a székbe, amiben ő ült annyi éjszakán át. Figyeltem, ahogy lélegzik.
És akkor észrevettem.
Mosolygott.
Megértettem, hogy a veszély nem én voltam. Ő mindkettőnket őrzött, amióta beléptem ebbe a házba.
Másnap reggel azt mondta:
„Döntöttem.”
„Miről?”
„Nem élek tovább félelemben.”
Megműtötték. Kockázatos volt, hosszú, és minden perc várakozásnak tűnt.
Amikor az orvos kilépett, mosolygott.
„Túlélte.”
Zokogtam, mert akkor állt össze a kép. Ez a házasság nem üzlet volt. Két törött ember kapaszkodott egymásba a sötétben.
A próba viszont még hátra volt.
Egy éjjel újra ugyanazt álmodtam: hosszú folyosó, mögöttem egy hang, a lábam ólomsúlyú. Csak egy dolog változott. Most nem zuhantam. Megálltam. Megfordultam.
És saját magamat láttam.
Felsikoltottam, felültem. Ő azonnal felriadt.
„Láttam valamit,” suttogtam.
Bólintott.
„Tudtam. Ma vagy holnap meg kellett történnie.”
Aznap éjjel megtörtént az, amitől rettegett. Felkeltem álmomban, és a lépcső felé indultam. Nyitva volt a szemem, de nem voltam igazán magamnál.
Most nem ült a székben.
Elém állt.
„Állj,” mondta.
Megálltam.
Halkan hozzátette:
„Félsz?”
Bólintottam.
Megfogta a kezem. Erősen, mégis óvatosan.
„Én is félek,” mondta. „De itt vagyok.”
Valami bennem nem széttört, hanem kinyílt.
Elestem, de a karjába, nem a padlóra.
Azután az éjszaka után megszűnt az alvajárásom.
Az orvosok azt mondták, ez néha így zárul: a fej utolsó nagy ütközése, félelem kontra biztonság. Nálam a biztonság nyert.
Eladtuk a nagy házat. Apám kezelése befejeződött. Egy kisvárosba költöztünk, ahol senki sem ismerte a nevünket. Nincsenek székek. Nincsenek harangok. Nincsenek őrök. Csak egy ágy – és két ember.
Először aludtunk egyszerre.
Évekkel később, amikor csendben meghalt álmában, ott ültem mellette, és néztem, ahogy elcsendesedik a lélegzete.
Mosolygott.
Ezúttal nem volt félelem.
Tudtam, hogy tényleg vége.
A tanulság egyszerű volt, mégis drága:
Néha az tűnik a legkülönösebbnek, aki a legjobban véd.
És néha a félelem ellen egyetlen biztos dolog van, megfogni valaki kezét, és ott maradni vele.
