Azt hittem, végre megtaláltam a mindent jelentő szerelmet.
Évek barátsága után lettünk egy pár, éjszakákon át beszélgettünk, közös jövőt terveztünk.
Az esküvőnk napja olyan volt, mint egy álom kezdete.
Meleg fények, nevetés mindenhol, meghatott tekintetek körülöttünk. A fogadalmak, amiket egymásnak mondtunk, megtörhetetlennek tűntek.
A családunk és a barátaink között táncoltunk, míg a csillagok összefolytak az égen, két emberként, akik biztosak voltak abban, hogy egymásban találtak otthonra.
Aznap éjjel, amikor mellé feküdtem, a férjem mellé, ránéztem az arcára, és arra gondoltam: ez az. Ez az élet, amiért imádkoztam.
Egy csendes pillanatban gyengéden megfogta a kezem, megcsókolt, és azt suttogta:
„Gyönyörű vagy, mint mindig, Amy.” A szívem kihagyott egy ütemet, de nem úgy, ahogy reméltem.
Nem Amynek hívnak. Az arca elsápadt, amikor rájött, mit mondott. Abban az egyetlen másodpercben minden megváltozott.
Először próbáltam kimagyarázni magamnak. Azt gondoltam, biztosan csak kicsúszott a száján, talán egy rokon neve, vagy valaki a múltjából.
Ahogy teltek a napok, éreztem, hogy valami elcsúszik köztünk. Megszaporodtak az éjjeli üzenetek, a suttogva intézett telefonhívások, a ködös magyarázatok.
Ezek együtt lassan, de egyértelmű képet rajzoltak elém.
Végül kiderült, hogy Amy nem egy véletlen név volt, hanem egy nő a múltjából, akit soha nem engedett el igazán.
Két hónappal az esküvő után csendben lezártuk a házasságunkat.
Fájt, jobban, mint amire fel tudtam készülni, de közben megtanultam valami fontosat: a szerelemhez őszinteség kell, nem tökéletes időzítés.
Néha a valóság a legapróbb jelekben bukkan felszínre, egy eltévesztett névben, egy elkapott mondatban.
Nem ilyen befejezést képzeltem el, de mégis egy új kezdet lett.
Attól a pillanattól inkább a saját önbecsülésemet választottam, nem egy szépen hangzó, de hazug illúziót.
