Végig mellettem maradt, hívta a mentőt, fogta a kezem, és be is ült mellém a mentőautóba, mert annyira remegtem.
A kórházban a nővérek azonnal egy vizsgálóba vittek, és nyugtattak, hogy minden rendben lesz.
Közben az asszony, aki segített nekem, Clara, kint várakozott az ajtó előtt, és nem volt hajlandó hazamenni, amíg nem tudta biztosan, hogy jól vagyok.
Az ő kedvessége volt az egyetlen kapaszkodó egy olyan helyzetben, amire egyáltalán nem voltam felkészülve.
Amíg az orvosok vizsgáltak, elmagyarázták, hogy nem indult be a szülés, hanem egy olyan probléma jelent meg, amit figyelni kell.
A félelem lassan megkönnyebbüléssé vált, a könnyek pedig csak folytak az arcomon.
Amikor kijöttem a vizsgálóból, Clara azonnal felpattant a székéről, az arcán őszinte aggodalommal.
Sokszor megköszöntem neki, de úgy éreztem, nincs rá elég szó, mennyit jelentett a jelenléte abban a néhány rémisztő órában.
Leült mellém, és még órákig velem maradt. Halkan beszélgettünk, terelte a figyelmemet, mesélt a saját gyerekeiről, és arról, mennyire meglepte őt az anyaság, de a lehető legszebb módon.
Furcsa módon biztonságban éreztem magam mellette, mintha nem pár órája találkoztunk volna, hanem évek óta ismernénk egymást.
Amikor végre hazaengedtek, ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen az autómig, és ne maradjak egyedül, amíg a férjem meg nem érkezik.
Indulás előtt megölelt, és csak annyit mondott: „Egyetlen anyának sem szabad egyedül félnie.”
Soha többé nem láttam, de a jóindulata azóta is velem van.
Sokszor azokra emlékszünk a legjobban, akik csak egyetlen napra lépnek be az életünkbe, mégis a legnehezebb pillanatainkban tartanak meg. Clara számomra annak a bizonyítéka, hogy a kedvesség még létezik, és sokszor onnan érkezik, ahonnan a legkevésbé várnánk.
