Martha vagyok, 63 éves. Az életem nagy részében éjszakai műszakban dolgoztam takarítóként.
Ha jártál már autópálya melletti pihenőben hajnal 2 vagy 3 körül, akkor ismersz látásból, csak nem emlékszel rám. Én vagyok az a nő, aki felmos, üríti a kukákat, rendben tartja a mosdót, mire a reggeli forgalom megindul.
A saját gyerekeimet nagyrészt egyedül neveltem. Az apjuk akkor lépett le, amikor még kicsik voltak. Én meg azt csináltam, amihez értettem, dolgoztam. Plusz műszakok, ünnepnapok, minden, ami egy kicsit többet fizetett. Azt akartam, hogy legyen nekik olyan, ami nekem nem jutott, zeneóra, iskolai kirándulás, új cipő, ne csak örökölt.
Közben valahogy mégis nőtt köztünk a távolság. A telefonok rövidek lettek. A látogatások ritkultak. A végén akkor kerestek, ha kellett valami. Pénz, segítség, egy szívesség.
Azt mondogattam magamnak, hogy ilyen az élet.
Aztán egy keddi éjszaka, pontosabban szerda hajnalban, minden felborult.
Hajnali 3 körül járhatott. Egy autópályás pihenőben mostam fel, a szokásos körömben. Csend volt, csak az automaták zúgtak, a neonok meg búgtak a plafonon. Ezt a rutint ezerszer végigcsináltam.
Akkor hallottam meg.
Először olyan halk volt, hogy azt hittem, csak képzelem.
Egy nyöszörgés.
Megállt a kezem a felmosórúdon. Vártam, figyeltem. Aztán megint jött a hang, ezúttal tisztábban. Egy gyenge, szaggatott sírás.
Összeszorult a gyomrom.
A hang a mosdó bejáratánál lévő kukák felől jött. Odamentem, letérdeltem, és félrehúztam az egyik fedelét.
Ott volt.
Egy újszülött kisfiú, egy vékony, koszos takaróba tekerve. A bőre hideg volt. Az arca ráncosra húzódott a sírástól, a kis ökle remegett.
Nem emlékszem, hogy gondolkodtam volna. Csak cselekedtem.
Letérdeltem a csempére, a vizes munkaruhámban, és óvatosan a karomba vettem. A tiszta törlőkendőimet magamhoz kaptam, bebugyoláltam, a mellkasomhoz szorítottam, hogy átadjak neki valamennyi meleget.
„Semmi baj,” suttogtam újra és újra, remegő hanggal. „Itt vagyok. Te nem vagy szemét. Te kincs vagy. Vigyázok rád.”
Ekkor egy kamionos lépett be. Megállt, amikor meglátta, hogy a padlón ülök a babával. Nem kérdezősködött. Elővette a telefonját, és hívta a mentőket.
A mentősök azt mondták, még egy óra a hidegben, és lehet, hogy nem éli túl.
Felszálltam vele a mentőbe. Nem akartam elengedni a pici kezét. A kórházban megkérdezték, ki vagyok.
„Senki,” mondtam. „Csak én találtam meg.”
A papírokon „John” lett, mert valamit be kellett írni. Én viszont a szívemben Csodának hívtam. Mert nekem az volt.
Minden nap bementem hozzá. Aztán nevelőszülő lettem. Majd hónapok papírmunka, várakozás és félelem után, hogy valaki elviszi, végül örökbe fogadtam.
45 évesen újra anya lettem.
Sohasem meséltem el neki, hány éjjel sírtam a fáradtságtól. Hány műszakot húztam le egymás után. Mennyire üres volt a lakás, amikor végre elaludt.
Csak szerettem.
Olvastam neki estenként, amíg berekedtem. Elvittem az ingyenes múzeumi napokra. Könyveket hoztunk a könyvtárból. Minden kérdésére válaszoltam, amennyire tudtam. Ha hazahozott egy tudományos készletet, együtt raktuk össze a konyhaasztalon. Ha elakadt a leckével, mellé ültem.
A vér szerinti gyerekeim közben még jobban eltávolodtak. Azt mondták, „mindig elfoglalt vagyok”. Nem értették, hogy most először éreztem azt, hogy igazán szükség van rám.
Csoda nagyfiú lett. Minden reggel megölelt, mielőtt iskolába indult. Este is, lefekvés előtt. Mindig megköszönte, amit érte tettem. Azt sem felejtette el, honnan jött, még ha a teljes történetet nem is ismerte.
Aztán jött a telefonhívás.
„Anya,” mondta. „Ballagok. Azt akarom, hogy ott legyél.”
A díszterem tele volt. Erős fények, ünneplő családok, izgatott arcok mindenütt. A nézőtéren ültem, a táskámat szorongatva, remegő kézzel.
Amikor egy külön díj következett, a dékán félreállt, és azt mondta: „Ez a diák kért néhány percet, hogy szólhasson.”
Csoda felment a színpadra.
Végignézett a termen, aztán megállt a tekintete rajtam.
„Tizennyolc évvel ezelőtt,” mondta a mikrofonba, „valaki megtalált, amikor más nem. Engem választott, pedig nem kellett volna. Szeretett, akkor is, amikor ez neki mindent jelentett.”
Megakadt a levegőm.
„Éjjel padlót mosott, hogy én nappal álmodhassak. Soha nem kért cserébe semmit. Nem mondta el, mennyi mindenről mondott le.”
Aztán elmosolyodott.
„Az édesanyám, Martha, felállnál, kérlek?”
A terem hirtelen eltűnt körülöttem. Csak a szívverésemet hallottam.
Ahogy felálltam, az egész terem velem együtt állt fel.
Abban a pillanatban értettem meg valamit, amire egy életet vártam.
Nem voltam láthatatlan.
Engem is választottak.
És őt is.
