Ötven év házasság után beadtam a válókeresetet. Elegem lett. Eltávolodtunk egymástól, úgy éreztem, megfulladok. A gyerekek már felnőttek, nem szorultak ránk, én pedig kész voltam kilépni.
Károly összeomlott, amikor közöltem vele a döntésem, de én 75 évesen a saját új életemért harcoltam. A válási papírok aláírása után az ügyvédünk meghívott minket egy kávéra, mert békében váltunk el, nem volt ordítozás, nem volt pereskedés.
A kávézóban ülve azonban újra megtörtént, ami egész életemben zavart. Károly minden szó nélkül átvette az étlapot, és közölte a pincérrel, hogy mit fogok enni.
Valami elszakadt bennem.
Pont EZÉRT nem akarok veled lenni soha többé.
Felpattantam, kiabáltam, majd kirohantam a kávézóból.
Másnap nem vettem fel a telefonját. Láttam, hogy hív, újra és újra, de hagytam csörögni. Meg voltam győződve róla, hogy csak folytatni akarja a régi játszmáit, és én már nem akartam ebben részt venni.
Aztán csengett a telefon, de most nem az ő száma jelent meg, hanem az ügyvédé.
Ha Károly kérte meg, hogy hívjon, akkor ne is folytassuk, mondtam ingerülten, ahogy felvettem.
Nem, nem ő szólt, hogy keressem, válaszolta csendes hangon. Ez most róla szól. Le kell ülnie. Komoly dolog.
Összeszorult a torkom. Mit jelentsen ez?
A hangja ellágyult.
A volt férje tegnap este összeesett. Szívinfarktust kapott, súlyosat. Kórházba vitték.
A szoba elkezdett forogni körülöttem. A legközelebbi szék támlájába kapaszkodtam, hogy el ne essek.
Él?
Hosszú csend lett. Túl hosszú.
Mindet megtettek, amit lehetett, szólt végül nagyon halkan. Sajnálom.
A telefon kicsúszott a kezemből.
Egy pillanat alatt áradtak rám az emlékek. Ahogy ötven éven át minden reggel ugyanúgy készítette a kávét a konyhában. A halk nevetése, amikor valami apróságon viccelődtünk. Ahogy éjszaka ösztönösen a kezem után nyúlt a sötétben.
Még azok a dolgok is, amiket utáltam, a kontrollmániája, a makacssága, hirtelen egészen kicsinek tűntek. Sőt, kegyetlennek, hogy ezért haragudtam rá annyira.
A kávézóban érzett düh teljesen szertefoszlott, helyette olyan súly telepedett rám, hogy alig kaptam levegőt.
Nem tudtam elköszönni tőle.
Aznap este a lányom vitt be a kórházba, hogy átvegyem a holmiját. Egy kis csomagot adtak a kezembe. Az órája. A pénztárcája. És egy boríték, gondosan összehajtva, a nevemmel a tetején.
Odabent egy kézzel írt levél volt.
Tudom, sosem voltam jó hallgatóság, írta. Mindig vezetni akartam, amikor inkább követnem kellett volna. De abban sosem kételkedtem, hogy szeretlek. Még azután is, hogy aláírtuk a papírokat, a szívemben továbbra is a feleségem voltál. Remélem, egyszer megbocsátasz. Én már megbocsátottam magamnak, hogy elengedtelek, mert fontosabb volt nekem, hogy szabad légy, mint hogy mellettem maradj.
Leültem a folyosó egyik székére, és úgy zokogtam, mint egy fiatal nő, akinek először törik össze a szívét.
Én szabadságot akartam. Azt hittem, ezt keresem. De igazából békét akartam. Békét azzal a férfival, akit valaha szerettem.
És 75 évesen értettem meg a legfájóbb igazságot. Nem feltétlenül a házasságban veszíted el a szerelmet. Hanem abban a pillanatban, amikor azt hiszed, még bőven van időd.
