A férjem halála után rám maradt az összes holmija.
Ahogy elkezdtem átválogatni a dolgait, a kocsijában találtam egy garázsnyitót. Nekünk nem volt olyan garázsunk, amelyikhez ilyen kellett volna, ezért nagyon furdalt a kíváncsiságom.
Beültem az autóba, és a környéken vezetve időnként megnyomtam a gombot.
Egyszer csak felnyílt egy garázsajtó a sarkon lévő háznál. A szívem hevesen vert, ahogy lassan emelkedett a kapu, és láttam, mi van odabent.
Nem valami sötét titok várt rám, hanem valami egészen más: kedvesség. A garázsban dobozok sorakoztak, pontos dátumokkal felcímkézve.
Mindegyik tele volt olyan dolgokkal, amelyeket a férjem csendben gyűjtött össze rászorulóknak: kabátok, könyvek, játékok, kisebb szerszámok. Évek óta segített a környékbeli családoknak úgy, hogy erről soha nem beszélt.
Ott álltam, és elborított az érzés, hogy mennyi csendes nagylelkűség volt benne, amiről semmit sem tudtam. Olyan volt, mintha a szíve egy rejtett darabját találtam volna meg.
A dobozok között rábukkantam egy kis füzetre, az ő kézírásával teleírva. Nevek, emlékeztetők, rövid megjegyzések arról, kiknek szeretne segíteni. Az egyik oldal alján ennyi állt: „Ha velem bármi történik, remélem, valaki folytatja ezt.” Könnyek gyűltek a szemembe, nem csak a bánat miatt, hanem azért is, mert ennyire csendesen, mégis ilyen mély szeretettel élt. Abban a pillanatban közelebb éreztem őt magamhoz, mint az elmúlt hónapokban bármikor.
Aznap elhatároztam, hogy folytatom, amit elkezdett.
Átrendeztem az adományokat, új dolgokat vittem, és elkezdtem eljuttatni őket azokhoz, akiknek a legnagyobb szükségük volt rá. A garázs lassan azzá a helyé vált, aminek szánta: reményforrássá.
Bár ő már nincs velem, a nagylelkűsége tovább él. Erőt ad, irányt mutat, és nap mint nap emlékeztet rá, hogy a szeretet sokkal tovább kitarthat, mint ahogy azt valaha gondolnánk.

