Claire egy fárasztó munkanap után szállt fel a vonatra, amikor az este lassan ráborult a városra. Az ablakokon keresztül narancssárga fény ömlött be, mintha a nap elbúcsúzna a világtól, megnyugtató hangulatot teremtve a kocsiban.
Miután helyet foglalt, észrevette, hogy szemben egy férfi ül, aki kitartóan őt figyeli. Nem látszott rajta rosszindulat, mégis, a pillantása nyugtalanította Claire-t, mintha hideg szél suhant volna végig a hátán.
A vonaton csönd volt, de Claire egy percig sem tudott megnyugodni. Egy hirtelen ötlettől vezérelve, a szokásosnál korábban akart leszállni.
Gyorsan összepakolta a táskáját, majd az ajtó felé sietett. Még mielőtt kilépett volna, visszanézett, és megpillantotta a férfit, aki még mindig figyelte őt. Ez a látvány csak fokozta a nyugtalanságát. Arra gondolt, inkább megvárja a következő szerelvényt, hátha azzal nyugodtabb lesz az út.
Néhány perccel később megszólalt a telefonja. A vonal végén a férje, Mark volt, aggódó hangon szólt bele. “Most utaztál a vonaton?” kérdezte izgatottan. “Igen,” válaszolta Claire, kissé értetlenül. “Miért?”
Mark idegesen folytatta. “Azonnal menj vissza az állomásra! Most rögtön vissza kell menned!” Claire zavartan kérdezte: “De mi történt? Miért menjek vissza?”
Pár pillanat csend következett, majd Mark halkabban szólalt meg. “Jól vagy most, de valaki figyelt téged. Valaki, aki már korábban is követett, akit ismersz.”
Claire agya lázasan dolgozott, ahogy rájött, a vonaton látott férfi nem volt idegen. De honnan tudhatott erről Mark? Honnan érezte meg, hogy baj van?
Abban a percben ráébredt, a szeretet sokkal több annál, mint hogy valaki ott van mellette. Ez a kapocs távolról is összeköti őket, időn és téren át. Mark valahogyan megérezte, hogy Claire segítségre szorul.
A férje szavai lassan eloszlatták a félelmét, és Claire visszalépett az állomás felé, megnyugodva attól, hogy valaki mindig vigyáz rá, még akkor is, ha fizikailag nincsenek együtt.
