A nevem Kata, és ha valaki pár hete azt mondja nekem, hogy a saját anyósomban fogok csalódni életem egyik legnagyobb mértékében, biztosan kinevetem. Én ugyanis bíztam benne. Bíztam benne, hogy szeretettel fog bánni a kisfiammal, Bencével.
Az egész egy júniusi reggelen kezdődött, amikor csörgött a telefonom. Anyósom, Magdi, a vonal másik végén szólalt meg.
– Kata, szerintem eljött az ideje, hogy Bence is csatlakozzon a nyári unokás táborunkhoz – mondta az a jellegzetes, mosolygós, de valahogy hideg hangján, amiből sosem tudtam teljesen kiolvasni, hogy mennyire gondolja komolyan, amit mond.
Magdi és a férje, Lajos, minden nyáron két hetes „csak az unokák” nyaralást szerveznek a Balaton-felvidéken, az óriási nyaralójukban. A családban ez már-már legendás hagyomány volt – medencével, teniszezéssel, kerti sütögetésekkel.
– Komolyan? – kérdeztem. – Szerinted már elég nagy hozzá?
– Hat évesen? Persze! – felelte. – A többiek már rég járnak, ideje, hogy ő is átélje.
Amikor letettem a telefont, alig bírtam elmondani a hírt Bencének, ő viszont már az első mondatom után felkiáltott:
– Tényleg, anya?! Én is mehetek a többiekkel?
– Igen, kisfiam – mosolyogtam. – Magdi mama hívott, és azt mondta, most már te is elég nagy vagy.
A férjem, Péter, odalépett hozzánk, és megsimogatta Bence haját.– Na, kis bajnok, most aztán jön a nagy kaland!
Bence két órán keresztül csak a medencés játékokról, kincskeresésről és a régi családi fotókról beszélt, amiket látott a nagyszülőknél.
A nagy nap reggelén beültünk az autóba. Két órás út várt ránk, és Bence végig csacsogott.
– Szerinted ott lesz Zsófi néni kutyája? – kérdezte Pétertől. – Meg majd aludhatok Milóval egy szobában? És lesz fagyi minden nap?
Ahogy begördültünk a magas kovácsoltvas kapun, a nyaraló látványa még engem is lenyűgözött. Hatalmas kert, virágágyások, és a ház, ami inkább kastélynak tűnt. Magdi már a lépcső tetején állt, hófehér nadrágkosztümben, mintha egy újság címlapjára készült volna.
– Itt az én nagyfiúm! – tárta szét a karját.
Bence odaszaladt, ő pedig megölelte. Egy pillanatra megnyugodtam – talán minden rendben lesz.
– Vigyázz rá – suttogtam Magdinak, amikor búcsúztunk.
– Természetesen, Kata. Ő is a család része – felelte mosolyogva.
Aznap este már üzenetet kaptam, hogy minden jól megy. Nyugodtan hajtottam álomra a fejem.
Másnap reggel azonban megszólalt a telefonom. A kijelzőn Bence neve villogott.
– Szia, kincsem! – vettem fel vidáman.
A vonal túlsó végén azonban csak egy remegő, halk hang felelt:– Anya… el tudnál jönni értem?
Megfagyott bennem a vér.– Mi történt, Bence?
– Nem akarok itt lenni… – és ekkor elkezdett sírni. – A mama… nem szeret engem.
– Hogyhogy nem szeret? Mit csinált? – próbáltam kérdezni, de hirtelen megszakadt a vonal.
Újra hívtam, de már csak a hangposta válaszolt.
– Péter! – kiáltottam a férjemnek. – Bence sírva hívott, és kérte, hogy menjünk érte!
Azonnal felhívtam Magdit.
– Ó, Kata! – vette fel nyugodt hangon. – Csak egy kis beilleszkedési gond van. Tudod, milyen érzékeny tud lenni.
– Magdi, sírt a telefonban! Beszélni akarok vele!
– Most éppen a medencénél van a többiekkel. Nem kell aggódni, jól van. – Azzal letette.
Péter rám nézett, és csak annyit mondott:– Indulunk.
Az út most végtelennek tűnt. Amikor odaértünk, nem mentünk be az előkert felől, hanem a kertkapun keresztül léptünk a hátsó udvarra.
A medencében hét gyerek nevetett, mind egyforma, piros-kék fürdőruhában, játékpisztolyokkal. És ott volt Bence… egyedül, a napozóágyon, farmerben és pólóban, mezítláb, lehajtott fejjel.
– Bence! – hívtam.
Felkapta a fejét, majd futva jött hozzám.– Anya! Végre itt vagy!
– Miért nem vagy a vízben? – kérdeztem.
– Mert a mama azt mondta, nem vagyok olyan közeli rokon, mint a többiek… és hogy nem is biztos, hogy ide tartozom. A többiek azóta nem beszélnek velem.
Péter arca eltorzult a dühtől. Én odafordultam a teraszhoz, ahol Magdi állt, kezében jeges teával.
– Magdi, ez meg mi?! – kiáltottam. – A gyerekem külön van ültetve, míg a többiek játszanak?
Magdi mosolya megfagyott.– Kata, legyünk őszinték. Amikor megláttam Bencét, tudtam, hogy nem az én fiam gyereke. Nézz rá: barna haj, szürke szem… ilyen a mi családunkban nincs.
Lefagytam.– Te most megvádolsz azzal, hogy megcsaltam a fiadat?
– Én csak kimondom az igazságot – vont vállat. – Tudom, miért nem csináltatok soha apasági tesztet.
Péter ekkor odalépett, és szinte remegett a dühtől.– Elég volt, anya. Összepakolunk és megyünk.
Bence már állt is mellettünk a kis hátizsákjával.
Az autóban egyetlen hang sem hallatszott, csak az abroncsok tompa zúgása az aszfalton. Bence azonnal elaludt a hátsó ülésen, ahogy becsatoltuk. Láttam a szemén, hogy teljesen kimerítette a feszültség és a sírás.
Péter szorosan fogta a kormányt, és csak előre nézett.– Tizenöt éve ismerem az anyámat – mondta végül halkan. – De sosem gondoltam volna, hogy ilyet képes tenni.
Én magam elé bámultam.– Én sem. És tudod, a legrosszabb, hogy ő ezt teljes meggyőződéssel mondta. Mintha tényleg hinné, hogy Bence nem a tiéd.
– Ez több, mint sértés. Ez undorító – vágta rá Péter. – És az, hogy a gyerek előtt…
Otthon először csak hagytuk Bencét pihenni. A délutánt neki szenteltük: elvittük a közeli vidámparkba, fagyiztunk, felültünk minden játékra, amire csak akart. Lassan kezdett újra nevetni, de a szemeiben ott maradt a kérdés, amit nem mert kimondani.
Aznap este, amikor már aludt, Péter leült mellém a nappaliban.– Kata, mit akarsz tenni?
– DNS-tesztet – feleltem gondolkodás nélkül. – Nem Magdi miatt, hanem magunk miatt. És Bence miatt, hogy soha többé ne merje senki kétségbe vonni, ki az apja.
– Biztos, hogy kell ez? – kérdezte. – Én tudom, hogy az enyém.
– Én is tudom. De kell a papír.
Még aznap este megrendeltem a tesztet.
Két nappal később megérkezett a csomag. A mintavétel egyszerű volt: egy kis pálcikával belülről megdörzsölni az arc belső felületét. Péter és Bence jókedvűen csinálták, mintha kísérleteznének.
– Mi ez, apa? – kérdezte Bence.
– Csak egy kis tudományos játék, kisfiam – mosolygott Péter. – Megmutatjuk, mennyire hasonlítunk egymásra.
– Akkor biztos kiderül, hogy te is szereted a csokis palacsintát, mint én – kuncogott Bence.
Két hét telt el. Egy reggel e-mail érkezett: „Az eredmények elkészültek.” Rákattintottam, és ott volt fekete-fehéren: 99,99% valószínűség, hogy Péter Bence édesapja.
Először felnevettem, aztán elsírtam magam. Péter átölelt.– Na, most mit csinálunk?
– Megírjuk a levelet.
Leültem, és háromszor újrafogalmaztam, mire végleg elkészült:
„Magdi,Tévedtél. Bence a te véred szerinti unokád, de soha nem lesz az unokád abban az értelemben, ami igazán számít. Ezzel, amit tettél, örökre elvágtad magad tőlünk. Többé nem akarunk kapcsolatot tartani.Kata.”
Mellé tettem a DNS-teszt eredményét, majd bedobtam a postaládába.
Másnap reggel már csörgött a telefonom. Nem vettem fel. Egy óra múlva újra hívott. Később jöttek az üzenetek:„Kata, kérlek, bocsáss meg!”„Szörnyen sajnálom, beszéljük meg!”
Péter rám nézett.– Mit csináljunk?
– Semmit. – határoztam el. – Vannak hibák, amikre nincs magyarázat.
Aznap este letiltottuk a számát.
Három hónap telt el az eset óta. Bence azóta is jár úszni, már versenyeken is indul. Új barátai lettek az iskolában. Egyszer hazajött azzal a hírrel, hogy egyik osztálytársa nagymamája meghívta sütit sütni.
– Anya, hívhatom őt Mama Rózsának? – kérdezte félénken.
– Ha szeretnéd, persze – mosolyogtam.
És akkor rájöttem: a család nem mindig vér szerinti kötelék. A család az, aki feltétel nélkül szeret, és nem keres kifogást, hogy miért ne tegye.
Magdi viszont a bizalmat választotta volna – de helyette a gyanút választotta, és ezzel nem csak a velem való kapcsolatát, hanem a saját unokája szívét is összetörte.
Azóta, ha valaki megkérdezi, hogy hiszek-e a második esélyekben, azt felelem: talán igen. De ha a gyerekemről van szó, akkor nincs alku.
