Tizenöt év házasság után súlyos hibát követtem el, megcsaltam a feleségem, és beismertem.
Nem kiabált, nem csapkodott.
Csak csendben sírt, és elhúzódott tőlem. Hideg lett, visszafogott, mintha falat húzott volna közénk.
Aztán minden váratlanul megváltozott.
Újra gyengéd lett. Főzte a kedvenc ételeimet, apró cetliket hagyott nekem, mosollyal fogadott, mintha semmi sem történt volna. Nem értettem, mi zajlik benne.
Teltek a hetek, a nyugalma nyomasztóvá vált. Minden héten nőgyógyászhoz ment, legalábbis ezt mondta. Próbáltam bízni benne, de a bűntudatom gyanakvóvá tett.
Miért jár ilyen gyakran? Azt ismételgettem magamnak, hogy nincs jogom kérdezősködni, nem azután, amit tettem. Mégis, napról napra erősebb lett a nyugtalanság.
Végül egy este rákérdeztem. Hosszan nézett rám, aztán elmosolyodott. Nem haraggal, inkább békével.
Terhes vagyok, mondta halkan. Megdermedtem. A történtek ellenére magát és az új életet óvta. Szégyen és alázat keveréke áradt szét bennem.
Aznap éjjel mellette feküdve megértettem valamit. A szeretetet nem a hibátlanság méri, hanem az irgalom.
Jogában állt volna elmenni, mégis a megbocsátást választotta.
Akkor megfogadtam, hogy olyan férj leszek, akire rá lehet bízni a szívet. A bizalom, a hűség és a család fontosabb, mint a büszkeség. Az élet ad néha második esélyt, de csak akkor marad a miénk, ha felnövünk hozzá.
