Azt hittem, soha nem fog elhagyni. A szülei Lucknowban élnek, nagyjából ötszáz kilométerre. Davaóban rajtam kívül senkit sem ismer. A pénzhez sem fér hozzá teljesen. Ezzel a gondolattal nyugodtan aludtam, magas párnával, anyám mellett.
Anyám, Sharda Devi, mindig úgy beszélt magáról, mint aki feláldozta magát a családért. A menyétől teljes engedelmességet várt. Én is így gondolkodtam: a fiú kötelessége gondoskodni a szüleiről. A nőnek tűrnie kell egy kicsit, ugyan mi baj lehet ebből?
A feleségem, Anita, másik városból származik. Davaóban ismerkedtünk meg, amikor ott tanultunk. Amikor szóba került az esküvő, anyám tiltakozott:
„Messze lakik a lány családja, állandóan utazgatni fárasztó lesz.”
Anita sírt, mégis tartotta magát:
„Ne aggódjon, menye leszek, és gondját viselem a családnak. A szüleimhez legfeljebb évente egyszer megyek haza.”
Hosszú könyörgés után anyám végül ráállt. Onnantól viszont, valahányszor az apósékhoz akartunk menni, mindig talált egy kifogást, hogy elkerülje az utat.
Az anyós és a meny összecsapásai
Az első gyermekünk születése után Anita megváltozott. Másképp akarta nevelni a fiunkat, mint ahogy anyám javasolta. Én úgy gondoltam, anyám csak jót akar az unokájának, jobb, ha hallgatunk rá.
Anita nem engedett. Összeszólalkoztak azon is, hogy kapjon-e tápszert vagy ne. Anyám ilyenkor dührohamot kapott, összetört pár tányért, majd egy hétig betegnek mondta magát.
Nemrég anyám házában voltunk, ott mérgesedett el végleg minden. A gyerek lázas lett, majd rángatózni kezdett. Anyám Anitát hibáztatta:
„Nem tudod megóvni az unokámat? Hogy engedhetted, hogy így legyen?”
Én is igazat adtam anyámnak. Számon kértem Anitát, ő pedig egyre nyíltabban adta jelét a csalódottságának.
A veszekedés és az éjszaka a raktárban
Aznap éjjel Anita nem aludt, végig a gyereket figyelte. Én a hosszú út után felmentem, és a szüleimnél aludtam.
Másnap reggel rokonok érkeztek látogatóba. Anyám adott Anitának ezer rúpiát, és leküldte a piacra, hogy bevásároljon a vendégeknek. Láttam, mennyire kimerült, szólni akartam, de anyám rám rivallt:
„Ha te mész a piacra, kifiguráznak! Én is fenn voltam egész éjjel, és még főznöm is kell. A konyha a meny dolga!”
Anita az ágyon maradt, és csak ennyit mondott:
„Én virrasztottam a fiával. Ezek a vendégek maguknak jöttek, nem nekem. Meny vagyok, nem szolgáló.”
Anyámmal összenéztünk. Én szégyelltem magam a rokonok előtt. Elborult az agyam, odarángattam Anitát a raktárszobába, és bezártam. Nem kapott matracot, pokrócot sem.
Azt mondtam neki, most keménynek kell lennem, hogy többé ne szóljon vissza az anyósának.
Reggel kinyitottam az ajtót. A raktár üres volt.
Pánikba estem, és szóltam anyámnak. Ő is megdöbbent, rögtön mozgósította a családot, hogy keressük. Egy szomszéd ezt mesélte:
„Éjjel láttam, ahogy sírva, bőrönddel elindul. Adtam neki egy kis pénzt taxira, hogy visszamenjen a szüleihez. Azt mondta, cselédként bánnak vele, elege van. Válni fog.”
Sokkot kaptam. Hosszú idő után Anita felvette a hívásomat. Hideg volt a hangja:
„A szüleimnél vagyok. Néhány nap, és beadom a válást. A fiunk hároméves, természetesen nálam marad. A vagyon feleződik.”
Hevesen vert a szívem. Anyám azt ismételgette:
„Csak ijesztget. Úgysem meri megtenni.”
Én tudtam, hogy Anita már nem ugyanaz. Talán végleg elvesztettem.
A válási papírok
Három nappal később, amikor Lucknowba értem, egy barna boríték várt. Bírósági pecséttel ellátott válókereset volt benne. A megindoklás világos volt:
„A férjem és a családja lelki bántalmazást követett el. Szolgaként bántak velem, nem tisztelték az emberi méltóságomat.”
Remegő kézzel fogtam a papírokat. Legbelül bíztam benne, hogy visszajön. De Anita már döntött.
Anyám, Sharda Devi, felháborodott:
„Hogy merészeli! A válás szégyen a családjára! Hagyd ott! Úgyis visszakúszik!”
Én nem dühöt éreztem, hanem félelmet. Ha elválunk, elveszítem a fiamat. Indiai szabály szerint a három év alatti gyermek az anyánál marad.
Családi és közösségi nyomás
A hír percek alatt körbement a jaipuri rokonok között. Volt, aki letolt:
„Raj, eszednél voltál? A feleséged friss szülő, te meg raktárba zártad. Ez kegyetlen.”
Mások rálicitáltak:
„Az egész falu beszél rólatok. A Kapoor család hírhedt, ahogy bánik a menyeivel. Ki akar majd ide házasodni?”
A fejemet fogtam, és hallgattam. Minden vád úgy hasított belém, mint egy kés.
A gyermek elvesztésének fájdalma
Éjjel titokban felhívtam Anitát. Felvette. A képernyőn láttam, ahogy a fiunk az ölében alszik. Összeszorult a torkom. Csak ennyit kértem:
„Anita, legalább hadd lássam őt. Borzasztóan hiányzik.”
Rám nézett, tekintete jéghideg volt:
„Most eszedbe jut a fiad? És nem jut eszedbe, hogy a raktárba dobtál, és szolgaként bántál velem? Raj, elkéstél. Nem megyek vissza.”
A könnyeim maguktól indultak meg.
Későn jött bűntudat
Napokig úgy jártam-keltem, mint egy üres test. A munkára képtelen voltam figyelni. Minden éjjel azt álmodtam, hogy Anita a fiunkkal elmegy, én meg hiába rohanok utánuk.
Kezdtem megérteni. Két éven át csak anyám hangját hallottam, és Anitát tűrésre kényszerítettem. Nem álltam ki mellette, pedig értem adta fel az életét.
Most ennek az árát fizetem. Elveszíthetem őt és a fiamat.
A kijózanító valóság
Egy reggel odalépett hozzám a nagynéném, és vállon veregetett:
„Raj, egy tanács. Ha egy nő beadja a válást, nehéz visszafordítani. Két utad marad. Elfogadod, vagy alázattal bocsánatot kérsz. De tudd, ez már nem csak a te ügyed. A Kapoor család becsületéről is szó van.”
Csendben maradtam. Anyám, a rokonok és a pletyka mind rám nehezedett. Mégis, a legnagyobb félelmem nem változott. Mi lesz, ha többé nem hallom reggel, ahogy a fiam azt mondja, „Apa”?
Közeleg a döntés pillanata
Aznap este egyedül álltam az udvaron. Néztem a csillagokat, és a gyomrom összerándult a szorongástól. Éreztem, hogy mindent elveszíthetek. Vagy megteszek valamit, amire eddig nem voltam képes. Szembeszállok anyámmal, és megpróbálom visszahozni a feleségemet és a fiamat. Végre az ő oldalukra állok. Készen állok kimondani, hogy hibáztam. És most én kérek bocsánatot.
