Héctorral öt évig voltunk házasok. Már az esküvőnk napjától megszoktam, hogy rideg szavai és közönyös tekintete nap mint nap lehűtenek. Nem emelte rám a hangját, sosem volt durva, de az érdektelensége szép lassan elsorvasztotta a lelkem.
Az esküvő után a szülei házába költöztünk egy mexikóvárosi kerületben.
Minden reggel hajnalban keltem, főztem, mostam, takarítottam.
Esténként hazavártam, de legtöbbször csak ennyit mondott: „Már ettem.”
Sokszor éreztem, hogy ez a házasság nem különb sokkal, mintha csak albérlő lennék. Próbáltam tenni érte, próbáltam szeretni, de csak üres csendet kaptam vissza, amit senki sem tudott megtölteni.
Egy este, Héctor minden érzelem nélkül ült le velem szemben. Elém tette a válási papírt, és annyit mondott: Írd alá. Ne pazaroljuk egymás idejét.
Megdermedtem, de nem lepett meg. Kicsordultak a könnyeim, a kezem remegett a tollal. Eszembe jutott minden csendes vacsora, minden egyedül átvészelt éjszaka, mintha mindez egyszerre szakadt volna rám.
Aláírtam, összecsomagoltam a keveset, ami az enyém volt.
Csak néhány ruhám és a régi párnám maradt, amivel mindig is aludtam.
Ahogy vittem ki a bőröndömet, Héctor utánam hajította a párnát, közben odavetette: Vidd csak el és mosd ki, biztos mindjárt szétesik. Megszorítottam a párnát. Tényleg ócska volt már, foltos, itt-ott szakadt huzattal.
Ez volt az a párna, amit még az édesanyámtól kaptam, mikor Oaxacából egyetemre költöztem, és azóta sem tudtam nélküle aludni.
Héctor mindig morgott miatta, de nekem fontos volt. Szótlanul hagytam el a házat.
A bérelt szobámban leültem a párnával. A gúnyos szavait visszhangozta a fejem, úgyhogy gondoltam, legalább kimosom. Leszedtem a huzatot, hogy tiszta legyen, hátha ettől jobban alszom aznap este, rossz álmok nélkül.
Ahogy kinyitottam a cipzárt, valami furcsát tapintottam. Egy csomó volt a tömésben. Benyúltam, és egy gondosan becsomagolt nylon tasakot találtam.
Kibontottam remegő kézzel. Egy köteg pénz volt benne, csupa ötszáz peso, és egy négyrét hajtott papírlap.
Kihajtottam: édesanyám ismerős betűi néztek vissza rám, kicsit reszkető, elmosódott írással: „Kislányom, ezt a pénzt gyűjtöttem neked, ha egyszer bajba kerülnél. Azért tettem a párnádba, mert tudtam, hogy sosem kérnéd el tőlem. Soha ne szenvedj egy férfi miatt, drágám. Szeretlek.”
A könnyeim ráhullottak a megsárgult levélre. Az esküvőm napján édesanyám átadta nekem ezt a párnát, mondván, majd jobban alszom tőle.
Akkor nevettem, azt mondtam neki, „Ugyan, anya, micsoda furcsa gondolat. Héctorral boldogok leszünk.”
Ő csak mosolygott, de a szemében volt valami szomorúság. Magamhoz szorítottam a párnát, mintha édesanyám most is ott ülne az ágyam szélén, és megsimogatná a hajam.
Most már tudom, mindig is sejtette, mennyit tud szenvedni egy lány, ha nem jó társat választ. Előre gondoskodott rólam. Nem gazdagsággal, hanem egy menekülőúttal, amitől nem veszek el teljesen.
Aznap éjjel a kemény ágyon feküdtem a kicsi bérelt szobában, és szorosan magamhoz öleltem a párnát. Könnyeim eláztatták a huzatot.
De ezúttal nem Héctor miatt sírtam.
Azért sírtam, mert szerettem az anyukámat.
Azért sírtam, mert szerencsés vagyok, hiszen van hova hazamennem, van egy anyukám, aki mindig szeret, és ott a világ, ami újra befogad.
Másnap reggel felkeltem, gondosan összehajtottam a párnát, betettem a bőröndömbe. Eldöntöttem, hogy keresek egy kisebb szobát, közelebb a munkahelyemhez.
Többet segítek majd anyának, és olyan életet élek, ahol többé nem rettegek és nem várok senkinek a hideg szavaira.
Mosolyogtam magamra a tükörben.
Ez a duzzadt szemű nő mostantól magáért él, az otthon öregedő anyjáért, és minden be nem teljesült álmáért.
Az a házasság, a régi párna, az a gúnyos arckifejezés… mind csak egy szomorú fejezet vége volt. Az én életem viszont most indul igazán, és ezúttal én írom a történetet, a saját kezemmel.
