Kétéves kora óta én neveltem az unokámat. A fiam nem akarta őt, az anyja pedig egyszer csak eltűnt, nyom nélkül. Én lettem neki az egész világ, ő pedig az enyém.
Főztem rá, altattam, ha rémálmai voltak, fogtam a kis kezét, amíg az erős és biztos nem lett. Azt hittem, ez a kicsi közös életünk sokáig így marad.
Tizenkét éves korában minden darabokra hullott.
Egy reggel beállított az anyja. Elegáns ruhában állt az ajtómban, mellette egy ügyvéddel. Még csak rá sem nézett a fiára, mielőtt kimondta azt a mondatot, amitől bennem megállt a levegő:
„Köszönöm a fáradozásod. Innen átveszem.”
Egyszerűen elvitte. Törvény szerint nem volt jogom útját állni. Néztem, ahogy elhajtanak, az unokám arca az ablakhoz tapadva, könnyekkel az arcán, ahogy engem hív. Aztán eltűntek. Nem hívtak, nem írtak, semmi hír. Csak csend.
Évekig éltem egy állandó, tompa fájdalommal. A szobáját változatlanul hagytam. Minden nap imádkoztam, hogy egyszer még visszajöjjön, akár csak egy rövid időre is.
Aztán a tizennyolcadik születésnapján kopogtak az ajtón.
Kinyitottam, és elakadt a szavam. Ő állt ott, magasabban, szélesebb vállakkal, de ugyanazzal a szelíd tekintettel. Belépett, és azonnal sírni kezdett.
Azt gondoltam, csak hiányoztam neki, és eljött egy kis látogatásra.
Átölelt, szorosan magához húzott, és azt suttogta a fülembe:
„Te vagy a kedvenc emberem a világon, és mindig az is leszel. Téged szeretlek és tisztellek a legjobban.”
Még fel sem fogtam, mit mondott, amikor egy kulcscsomót nyomott a kezembe.
Elmagyarázta, hogy most már nagykorú, és ő döntheti el, hol akar élni. És ő velem akar lakni. Kibérelt egy szép házat, lifttel, mert emlékezett rá, milyen nehezen bírom már a lépcsőket a régi lakásban.
Megkérdeztem, mégis hogyan tudta ezt megoldani. Azt felelte, minden zsebpénzét félretette, amit az anyjától kapott, éveken át.
Már gyerekként eldöntötte, hogy eljön majd értem, és hazajön hozzám.
Most van egy közös évünk, mielőtt elmegy főiskolára. Együtt főzünk, régi rajzfilmeket nézünk, hosszúkat beszélgetünk, és próbáljuk bepótolni az összes elrabolt pillanatot.
Ránézek erre a kedves, figyelmes fiatal férfira, és egy dologban teljesen biztos vagyok:
sem az idő, sem a távolság, semmilyen erő a világon nem tudja szétválasztani egy nagymamát és az unokáját.
Megjegyzés: Ez a történet fikció, valódi események ihlették. A nevek, szereplők és részletek megváltoztak. Bármilyen hasonlóság valós személyekkel a véletlen műve. A szerző és a kiadó nem vállal felelősséget az értelmezésből vagy a történetre való hagyatkozásból eredő következményekért. Az illusztrációk csak szemléltető célt szolgálnak.
