Az önkiszolgáló kasszánál végeztem, de a blokkot ott felejtettem.
Egy nő sietve utánam lépett, és finoman intett a papírral.
„Elejtette” mondta mosolyogva.
Megköszöntem, a táskámba csúsztattam, aztán hazamentem. Nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget.
Este, amikor kipakoltam a bevásárlást, valami furcsa feltűnt.
A blokk hátoldalán gyors, kissé dőlt betűkkel ez állt: „Nézd meg a hátsó ülést.”
Összeszorult a gyomrom.
Egy pillanatra mindenféle gondolat átfutott a fejemben, vajon mit felejtettem el, vagy figyelmeztetésről van szó.
A kíváncsiság erősebb volt a félelemnél.
Kiléptem a ház elé, kinyitottam az autót, a hűvös levegő megsuhintotta az arcom.
Ott volt, a hátsó ülés sarkában, a pénztárcám, amit egész délelőtt kerestem.
Elárasztott a megkönnyebbülés és a hála.
Biztosan észrevette, miközben a csomagokat pakoltam, és már nem ért utol, ezért írta a cetlit.
Ez az apró figyelmesség sokáig bennem maradt. Amikor annyian sietnek el egymás mellett, ő megállt, és észrevette, ami számít.
Rájöttem, hogy a kedvesség nem mindig hangos és látványos. Néha csendben érkezik, egy gyűrött blokk hátulján, és akkor ad vissza egy kis hitet az emberekben, amikor a legkevésbé számítasz rá.
Te kaptál már hasonló, váratlan segítséget egy idegentől?
