Az esküvő közben Nina kisurrant a női mosdóba pár percre. Amikor kifelé indult, a takarító megállította az ajtóban, és alig hallhatóan odasúgta: „Ne igyál a saját poharadból. A vőlegényed tett bele valamit. Nem tudom, mi az, de ne idd meg.”
Nina hitt neki. Visszament a terembe, és feltűnés nélkül poharat cserélt. Aztán olyan dolog történt, amitől mindenkinek megfagyott a vér az ereiben.
Nina becsukta maga mögött a mosdó ajtaját, és csak akkor állt meg igazán. A tükör előtt állt, és még mindig nem tudta felfogni, hogy ő most menyasszony.
Boldognak kellett volna lennie, mégsem érzett semmit. Csak ürességet.
A falon át dübörgött a zene. A ceremóniamester a mikrofonba beszélt, a vendégek nevettek, valaki tapsolt. Az apja valószínűleg már túl volt néhány poháron. Szerette az ünnepeket, a mai napot meg különösen. Nina viszont csak fáradtságot érzett, és egy furcsa, szorító nyugtalanságot.
Megigazította a fátylát, vett egy mély levegőt, amikor az ajtó halkan kinyílt. Egy idős férfi, ősz fejjel, óvatosan benézett. Mihálynak hívták. Régóta dolgozott a családjuknál, mindent ismert, mindent látott.
„Kislány, a saját poharadból ne igyál” mondta suttogva, és nem is emelte fel a tekintetét. „A vőlegényed tett bele valamit. Fehér port. Láttam, amikor a hátsó helyiségből jött ki.”
Gyorsan hadarta el, mintha attól tartana, hogy meggondolja magát, aztán már csukta is be az ajtót.
Nina csak állt. A fejében egyetlen gondolat zakatolt, ez nem lehet igaz.
Gergő megbízhatónak tűnt. Két éve jelent meg az életében, azután, hogy az első férje meghalt. Az a baleset hirtelen jött. Autóval történt, azt mondták, a fékek felmondták a szolgálatot.
A temetés körüli napokban Gergő ott volt. Az apja régi ismerőse. Határozott, nyugodt, mindig tudta, mit kell intézni. Segített a papírokban, intézte a részleteket, és az apját is hordta orvoshoz, amikor a szívével gondok kezdődtek.
Az apja örült neki. Biztos pontnak látta, és már beszélt üzletről is, állásról is, jövőről is.
Most viszont Mihály szavai nem engedték Nina fejét.
Visszament a terembe. Gergő az asztalfőn ült, hangosan skandált valamit a többiekkel. Előttük ott állt a két pohár, szalaggal átkötve, ahogy a szokás diktálja.
Nina leült mellé. Gergő a terítő alatt a térdére tette a kezét. A szorítása kemény volt, kellemetlen, és nem hasonlított gyengédségre.
„Hol voltál?” kérdezte halkan. „A ceremóniamester már vár. Jön a fő koccintás.”
„Megigazítottam a ruhám” felelte Nina, és próbálta egyenletesen tartani a hangját.
Gergő elmosolyodott, de a szeme hideg maradt.
„Kész vagy? Akkor szedd össze magad.”
A zene hangosabb lett. A ceremóniamester felemelte a poharát. Gergő egy pillanatra félrenézett, Nina pedig akkor mozdult. Óvatosan, természetesnek tűnően megcserélte a poharakat.
Gergő szinte egy húzásra kiitta. Mosolyogva tette le az asztalra, aztán alig telt el egy perc, és az arca megváltozott. A mosoly eltűnt, mintha letörölték volna. Összeráncolta a homlokát, körbenézett, és hirtelen rámarkolt az asztalterítő szélére.
„Nem vagyok jól” mondta, és fel akart állni.
A szék megnyikordult, Gergő megingott. Először páran nevetni kezdtek, azt hitték, túl sokat ivott. A nevetés gyorsan elhalt. Gergő keze egyre jobban remegett, a légzése kapkodó lett.
Nina mozdulatlanul ült mellette. Nem szólt, nem kapkodott. Csak figyelt.
Gergő újra fel akart állni, de most már nem sikerült. Lezuhant a székről, és a földre csúszott. Valaki felsikoltott, többen felpattantak.
Míg valaki mentőt hívott, Gergő a hátán feküdt, zihált, és nyitva volt a szeme. Nínára nézett, mintha mondani akarna valamit, de a szavak nem jöttek.
Amikor a mentők megérkeztek, hordágyra tették, és elvitték. A teremben ott maradtak a zavart vendégek, Gergő apja, aki sírt és kiabált, és Nina, aki egyszerre volt sokkos és furcsán tiszta fejű.
Aznap éjjel a kórházban derült ki, mi történt valójában.
A fehér por nem méreg volt. Erős altató volt, olyan szerrel keverve, amitől az ember összezavarodik, és rövid időre elveszíti az uralmát a teste felett.
Gergő arra számított, hogy Nina a koccintás után hamar elgyengül. Tudta, hogy Nina ritkán iszik, és azt is, hogy a menyasszonyi poharat illik fenékig üríteni.
Nem szerelem kellett neki, és nem család.
Nina apjának vállalkozása úgy volt felépítve, hogy a házasság után Gergő aláírási jogot kapott volna, és hozzáférést a számlákhoz.
A terv egyszerű volt. Még azon az estén hazaviszi Nínát, azt mondja mindenkinek, hogy a menyasszony rosszul lett az idegességtől, aztán elintézi a papírokat Nina nevében, amíg ő eszméletlen.
Nina akkor értette meg, hogy nem csak a poharával akart játszani. Az egész életét akarta elvenni.
