Beugrottam a McDonald’s-ba egy gyors falatra, és véletlenül meghallottam, ahogy egy anya halkan beszél a kislányához.
A gyermek megkérdezte: „Ehetünk itt, kérlek?” Rendeltek egy hamburgert, és leültek az én asztalom mellé.
Az anya elővette a táskájából egy kis termoszt, és öntött valamit, ami teának tűnt, a lányának.
Hallottam néhány mondatot a beszélgetésükből. Kórházi időpontról jöttek, és az anya úgy számolt, hogy a buszra még pont marad pénzük hazafelé.
A hamburger nem azért kellett, mert jóllakni akartak, hanem mert a kislány régóta szerette volna kipróbálni, legalább egyszer.
Lassan majszolta a falatokat, mintha valami különlegeset kóstolna.
Az anya fáradt, mégis büszke mosollyal nézte, arca egyszerre mutatta a szeretetet és a kimerültséget.
Amikor végeztem az ebéddel, csendes tiszteletet éreztem.
Nem sajnálatot, hanem megbecsülést. Ez az anya a kevésből is örömet teremtett a gyermekének.
Szerettem volna hozzátenni valami apró jót a napjukhoz, ezért visszamentem a pulthoz, vettem egy Happy Meal-t, és óvatosan letettem az asztalukra.
Elindultam kifelé, hogy ne érezzék magukat zavarban.Pár másodperc múlva felcsattant a kislány öröme:
„Köszönöm! Anya, nézd!” Az anya rám pillantott, meglepetten és hálásan, a szeme egy kicsit megtelt könnyel. Halkan csak ennyit mondott: „Áldjon meg az ég.”
Kilépve a napsütésbe meleg nyugalom töltött el. Tudtam, hogy nem változtattam meg az életüket, és nem is kellett.
A kedvesség nem a nagy gesztusoktól számít, hanem a kis figyelmességektől. Néha elég egy étel, egy mosoly, vagy az, hogy észrevesszük egymást.
Abban a hétköznapi percben, egy gyorsétterem asztalánál, újra megértettem, hogy a mindennapi együttérzés tartja össze a világot.
