A kórteremben a gépek halkan zümmögtek, közönyösen és egyenletesen.
A kemény műanyag széken ültem, és testápolót dörzsöltem anyu kezébe, ahogy a nővér mutatta. A bőre papírvékony volt, törékeny, mintha bármelyik pillanatban felszakadhatna.
Anyu megköszörülte a torkát.
„Azt hiszem, hibáztam.”
Felnéztem. A párnához nyomódó arca sápadt volt, a haja is ritkábbnak tűnt, mint két hete.
„Milyen hibára gondolsz?”
Összeszorította az ajkát, és a plafont nézte, mintha a vízfoltok közé lenne felírva a válasz. A mellkasom összerándult.
„Anya?”
Lassan felém fordította a fejét. A tekintete fáradt volt, mégis nyugodt. Olyan nyugalom volt benne, amitől megijedtem, mert úgy éreztem, ő már elfogadott valamit, amit én még nem.
„Meg kell ígérned valamit.”
A gyomrom megfordult. Tudtam, hogy most olyan mondatok jönnek, amiket az ember nem felejt el.
A haldokló anyádnak tett ígéretet nem lehet csak úgy félretenni később.
„Mit ígérjek meg?”
„Hogy amikor eljön az idő, a szívedre hallgatsz. Nem a haragod fog dönteni, nem mások bűntudata, és még az sem, amit szerinted én akartam volna. Azt tedd, amit te tartasz helyesnek.”
„Ezzel megijesztesz, anya.”
Halványan elmosolyodott. „Nem ez a célom.”
A fejemben visszhangzott a mondat: „amikor eljön az idő”. Milyen idő? Milyen döntésre készít fel?
Lehunyta a szemét. Egy pillanatig azt hittem, elaludt. A légzése lassú lett és felületes, ahogy a fájdalomcsillapító hatni kezdett.
Aztán újra kinyitotta a szemét, és mintha semmi sem történt volna, teljesen másról beszélt.
„Idén szerintem nem fog menni a karácsonyi szokásunk.”
A szavai nagyobbat ütöttek, mint vártam.
Egész életemben volt egy biztos, december 20-i rituálénk. Minden évben ugyanazt csináltuk, ugyanúgy.
Vettünk egy óriási tejcsokis Hershey’s táblát, két kávét, aztán elsétáltunk a parkba. Ugyanahhoz a padhoz, az öreg tölgyfa alá.
Kettétörtük a csokit, kortyoltuk a kávét, és készítettünk egy közös szelfit. Minden egyes évben. Ugyanaz a hely, ugyanaz a csoki, ugyanaz a vigyor, miközben úgy tettünk, mintha nem fagyna le az arcunk.
Megvoltak a képeim egészen hatéves koromtól.
Én, foghíjasan, borzalmas frizurával.
Én, kamaszként, aki szerint ez az egész „ciki”, de azért ott volt.
Én, felnőttként, aki végre megértette, amit anyu mindig tudott. A rendszeresség számít. Az, hogy megjelensz, számít.
„Mi van?” erőltettem egy nevetést. „Dehogy nem megy. Mindig eljövünk.”
Anyu lassan megrázta a fejét.
„Te elmész nélkülem. A szokások fontosak. Megtartanak, amikor nem látjuk, mi jön ezután.”
Nagyot nyeltem. „Jövőre együtt megyünk.”
Nem felelt. Csak nézett azzal a túl nyugodt tekintettel, ami azt mondta, hogy ő már tudja, én pedig még tagadom.
A hangja halk lett.
„Ígérd meg, hogy elmész. Akkor is, ha fáj.”
Bólintottam. „Megígérem.”
Úgy fújta ki a levegőt, mintha valamit nagyon régóta tartogatna magában. Kérdezni akartam, mire készül, mire utal, mi az a „pillanat”, de nem tettem.
A kérdés kimondása azt jelentette volna, hogy beismerem, hogy meghal. Erre akkor még nem voltam képes.
Két héttel később elment. A rák gyors volt és kegyetlen.
Októberben temettem el.
Decemberre úgy éreztem, mintha a világ szétesne nélküle. Minden róla szólt. Egy dal, egy illat, egy kávéspohár a kezemben.
Az emberek azt mondták, majd könnyebb lesz. A gyász „idővel tompul”. Én csak azt éreztem, hogy az idő lassan vánszorog, és nem hoz megkönnyebbülést.
Kerültem azt a boltot a park mellett, ahol mindig megvettük a csokit, de a dátum közeledett. És ott volt az ígéret.
December 20-án már nem tudtam tovább halogatni.
Az ígéret a mellkasomban ült, mint egy kő. Anyu olyan keveset kért az utolsó napokban. Nem mondhattam azt, hogy ezt az egyet nem.
A gondolat körözött a fejemben: nem tudom ezt nélküle. Mégis beléptem a boltba.
A testem automatikusan mozdult. Leemeltem a nagy Hershey’s táblát. Aztán két kávét is vettem.
Mintha a kezem tudta volna, mit jelent december 20, még akkor is, ha a szívem nem bírta.
A séta a parkig hosszabbnak tűnt. Hidegebbnek. Folyton azt vártam, hogy meghallom a hangját mellettem, ahogy megjegyzést tesz az időre, vagy rámutat egy fényfüzérre, ami tetszik neki.
Amikor odaértem a padhoz, megtorpantam.
Valaki ült rajta.
Egy férfi, aki láthatóan átfázott. Vékony kabát volt rajta, ami már rég túl volt a jobb napokon. A szeme alatt sötét karikák ültek, a tekintete pirosas volt, mintha napok óta alig aludt volna.
De nem ez szúrt szemet először.
Az ölében egy óriási Hershey’s tábla feküdt.
Amikor meglátott, az arca megváltozott. Nem örült, inkább megkönnyebbült, mintha valamitől rettegett volna, és most végre fellélegezhetett.
„Hála az égnek” suttogta.
„Napkelte óta itt várok. Féltem, hogy lemaradtam rólad.”
Pár lépésre megálltam, szorítottam a két kávét, mintha kapaszkodó lenne.
Az agyam próbálta összerakni a képet. Az a pad a miénk volt. A Hershey’s is a mi szokásunk volt.
Ő mégis úgy ült ott, mintha joga lenne hozzá.
„Elnézést, ismerjük egymást?” kérdeztem.
„Nem” felelte. „De ismertem az anyukádat.”
A mondat súlya nyomott rám. Az, hogy itt várt, még nehezebbé tette.
„Honnan ismerted?” kérdeztem.
Nagyot nyelt. A keze remegett, és nem csak a hidegtől.
„Anyukád eltitkolt előled valamit. Megkért, hogy akkor mondjam el, amikor eljön az ideje. Most jött el.”
Ekkor bevillant anyu kórházi kérése. Hallgass a szívedre. Ne a haragodra. Tedd azt, amit te helyesnek gondolsz.
A kávéspoharak forrósága átégette a tenyeremet. Le akartam tenni őket, de nem mozdultam.
A férfi rám nézett.
„Anyukád és én… közös gyerekünk volt. Te.”
A torkom összeszorult. „Nem.”
„Én vagyok az apád.”
Megráztam a fejem. „Az apám meghalt. Ezt mondta anyám.”
Bólintott, mintha értené, miért kapaszkodom ebbe.
„Hazudott, hogy megvédjen. Elmentem, amikor még csecsemő voltál, pár hónapos. Azóta bánom.”
A düh hirtelen forró lett bennem. „Akkor miért mentél el?”
Lefelé nézett, a csokit bámulta.
„Beleszerettem valaki másba, miközben anyukád terhes volt. Egy kolléganőbe. Elszúrtam.”
A szavai rossz ízt hagytak bennem.
„Mire megszülettél, már szétestem belül” folytatta. „Nem bírtam a nyomást. Azt sem, hogy apa legyek. Anyukádat nem csaltam meg, inkább elmenekültem.”
Keserűen felnevettem. „Hát, gratulálok.”
A férfi összerezzent, de nem vitatkozott.
„Onnantól semmi nem állt össze az életemben” mondta. „Munkák, kapcsolatok, minden szétesett. Párszor próbáltam visszajönni, hogy jóvátegyem.”
Ez megütött. „Mikor?”
„Párévente. Amikor megint nagyon rossz irányba mentek a dolgok, felkerestem anyukádat. Bocsánatot akartam kérni, rendezni akartam.”
Nem azért, mert hiányoztam neki, gondoltam, hanem mert az élete rosszul alakult, és egy mentőövet keresett.
„Gondolom, anyu minden alkalommal elküldött.”
„Igen, egészen a legutóbbiig” mondta. „Idén találkoztam vele. Elmondtam, mi van velem, és akkor beleegyezett, hogy találkozzunk. Mesélt erről a december 20-i szokásotokról.”
A gyomrom újra összerándult.
A férfi levegőt vett, mintha nehéz lenne kimondani.
„Beteg vagyok. A májam felmondja a szolgálatot. Donorra van szükségem.”
A kórházi ígéret hirtelen értelmet nyert. Anyu ezért beszélt „időről”. Ez volt az a pillanat, amire készített.
„Szóval azért vagy itt” mondtam lassan, „hogy megkérj, mentselek meg.”
„Azt kérem, gondold át” felelte. „Egész életemben fizettem azért, hogy elhagytalak benneteket. Próbáltam jóvátenni, de anyukád nem engedte. Most tőled kérek egy esélyt.”
Ott álltam a parkban, két kávéval a kezemben, és azt éreztem, mintha valaki elvette volna a levegőt.
Kicsinek tűnt, megtörtnek, mégis reménykedett.
És akkor vettem észre, mennyire hasonlítunk. Az orrom vonala. Az állam formája. A szemöldököm íve.
Ő volt az apám, akiről azt hittem, nem él. Most pedig azt kérte, adjak neki egy darabot magamból.
Hátraléptem a padról, és az óriási Hershey’s táblától is. A csoki, ami nekem a biztonságot jelentette, hirtelen csalinak tűnt.
Nem tudtam feldolgozni, hogy anyu beengedte ezt a történetet a mi szent kis rituálénkba.
A düh jogos volt, a fájdalom is. Mégis ott volt anyu hangja a fejemben: ne a haragodra hallgass.
„Idő kell” mondtam végül. „Ezt nem tudom most eldönteni.”
Megfordultam, és elindultam.
A hátam mögül még utánam szólt.
„Itt leszek. Minden nap. Kérlek, ne fordíts hátat. Jóváteszem, esküszöm.”
Nem néztem vissza.
A hideg beleharapott az arcomba, a kávé kihűlt a kezemben, és a szívem olyan nehéz volt, mintha ólomból lenne.
Nem tudtam, segítek-e neki. Azt sem tudtam, milyen ember leszek a döntéstől.
Egy dolgot tudtam biztosan: anyu hitt bennem annyira, hogy rám bízta. És én megpróbálok úgy dönteni, ahogy ő kérte, a szívem szerint.
