„Megjöttek végre!” mondta olyan őszinte örömmel, hogy Ana mellkasában azonnal oldódni kezdett valami.
Carlos lépett be elsőként, és szorosan átölelte az anyját.
„Anya, annyira hiányoztál.”
Carmen megsimogatta a fia arcát, aztán Anára nézett. Figyelmes volt, mégis kedves.
„Te biztos Ana vagy. Örülök, hogy végre találkozunk. Carmen vagyok. Gyere be, kint hideg van.”
Ana egy pillanatra megtorpant. A fejében az anyós mindig szigorú, mindent méricskélő nőként élt. Ehhez képest Carmen lisztes kötényben állt ott, és friss kenyér illata lengte körül.
Odabent meleg és világos volt a ház. A könnyű függönyök puhán szűrték a fényt, a bútorok egyszerűek voltak, mégis gondosan rendben tartva. Az asztalon pár újság és egy nyitott könyv hevert, mintha valaki épp csak letette volna.
„Ülj le, főzök teát” mondta Carmen, és már indult is a konyha felé. „Sütöttem sütit is. Carlos mindig ezt kérte.”
Ana ösztönösen felállt. „Segíthetek, ha szeretnéd.”
„Ma ti vagytok a vendégek” felelte Carmen nyugodtan. „Holnap, ha van kedved, főzhetünk együtt. Most pihenj.”
Ana pont ezen akadt fenn, azon a két szón, hogy ha van kedved. Nem volt benne elvárás, és nem volt mögötte rejtett célzás sem.
A beszélgetés lassan indult. Szó esett az útról, a munkájukról, a városi forgalomról. Carmen inkább figyelt, mint beszélt. Nem tett megjegyzést Ana külsejére, nem firtatta, mit főz, és azt sem kérdezte, mikor jön a baba.
Ana várta, mikor lesz feszültség, de semmi ilyesmi nem történt.
Amikor Carlos kiment az utolsó táskákért, pár másodpercre csend lett. Ana szíve gyorsabban vert.
Carmen nyugodtan ránézett. „Ana, tudom, hogy ezt a látogatást többször elhalasztottátok. Gondolom, nem véletlenül. Csak azt szeretném, ha tudnád, nem ítélkezni jöttem.”
Ez a mondat teljesen lefegyverezte.
„Ideges voltam” ismerte be Ana halkan. „Túl sok történetet hallottam. Olyan anyósokról, akik beleszólnak mindenbe, kritizálnak, és semmi nem elég nekik.”
Carmen lassan bólintott. „Én is hallottam ilyeneket. Sőt, át is éltem. Az én anyósom nagyon szigorú volt, és sokszor éreztem, hogy kevés vagyok. Megfogadtam, hogy ezt nem viszem tovább.”
Ana felnézett. „Tényleg?”
„Persze. Carlos a fiam, de az élete az övé. Te pedig a társa vagy, nem az ellenfelem. Ha egyszer tanácsot adnék, előtte megkérdezem, kéred-e. Ha nem kéred, azt is tiszteletben tartom.”
Ana torkában gombóc nőtt. Hetek óta láthatatlan falakat húzott, és közben olyan támadásra készült, ami meg sem érkezett.
„Köszönöm” suttogta.
Amikor Carlos visszajött, már könnyedén beszélgettek. Ana rámosolygott, és Carlos azonnal látta, hogy valami fontos elmozdult.
Este Carmen történeteket mesélt Carlos gyerekkoráról. A kerti faházról, ami egyszer összedőlt, és a kiskutyáról, amit Carlos egy hétig titokban a szobájában rejtegetett. Carlos tiltakozott, közben nevetett, Ana pedig vele nevetett, most először igazán felszabadultan.
Később Ana kiment az udvarra. A falusi ég tele volt csillaggal, sokkal tisztábbnak tűnt, mint odahaza a városban. Carlos csendben a vállára terített egy kabátot.
„Na?” kérdezte halkan.
Ana a konyha világító ablakára nézett, ahol Carmen alakja mozgott.
„Tévedtem” mondta. „Hagytam, hogy mások rossz tapasztalatai irányítsák a félelmemet.”
Carlos megszorította a kezét. „Néha látni kell a saját szemeddel.”
Másnap Carmen kihívta Anát a kertbe. Megmutatta, hogyan gondozza a fűszernövényeket, és mikor kell visszavágni a rózsát. Közben nem kapkodott Ana kezére, és nem javította ki minden mozdulatát. Inkább teret adott, hogy ráérezzen.
Ahogy dolgoztak, Carmen mesélt arról az időszakról, amikor Carlos messze tanult. Beszélt az üres házról, a csendes esték magányáról, és arról is, mennyire büszke volt rá. Ana ekkor már nem fenyegetést látott benne, hanem egy nőt, aki ugyanúgy aggódott, és ugyanúgy szeretett.
Ebédnél, a fák alatt Carmen óvatosan megszólalt. „Csak őszinteséget kérek. Ha valamikor kellemetlen vagyok, szólj. Inkább beszéljük meg, mint hogy csendben gyűljön a neheztelés.”
„Ezzel egyetértek” felelte Ana.
Amikor indulni kellett, Ana nem megkönnyebbülést érzett. Inkább valami furcsa, szelíd hiányt. Carmen szorosan megölelte.
„Gyere máskor is. Legközelebb én megyek fel hozzátok a városba.”
Ana most nem tétovázott. „Örülnénk neki.”
Hazafelé Carlos ránézett. „Minden rendben?”
Ana az elsuhanó mezőket figyelte. „Jobban, mint gondoltam. Rájöttem, hogy a félelem sokszor csak feltételezésből születik. Néha elég esélyt adni a másiknak.”
Carlos elmosolyodott. „Örülök, hogy adtál.”
„Én is.”
Aznap éjjel, amikor Ana lefeküdt, észrevette, hogy megváltozott benne valami. Az anyós szó többé nem feszültséget jelentett. Inkább egy meleg konyhát, házi süteményt, és egy őszinte beszélgetést, ami valami új kezdetét hozta.
Azt is megértette, hogy a család nem attól lesz család, hogy valaki azt mondja. Lassan épül fel, türelemmel, bizalommal, és azzal, hogy az ember elengedi az előítéleteit.
