Amikor a lányom és a férje meghívtak a családi tengerparti nyaralásra, majd kiugrott a szívem az örömtől.
Vasárnaponként mindig velük voltam, főztem tartalmas leveseket, rakott ételeket, és persze a lányom kedvenc citromtortáját.
Ez az út ajándéknak tűnt. Azt képzeltem, végre pihenek egy kicsit, érzem a sós szellőt, olvasok, és most mások figyelnek rám.
Az első este a tábortűznél a vejem mosolyogva odaszólt: „Na, mi lesz vacsorára? Csak nem ingyen nyaralni jöttél?” Könnyed hangon mondta, mégis olyan volt, mint egy hirtelen, hideg hullám.
Egy pillanatig nem szóltam. Halványan elnevettem magam, de belül megmozdult valami. Nem harag volt, inkább tisztán látás. Évekig annyi szeretetet tettem minden falatba, hogy a gondoskodást kötelességnek nézték.
Aznap éjjel, miközben a tengert hallgattam, eldöntöttem, nem magyarázok és nem kérek számon. Csendben fogok tanítani, hiánnyal.
Másnap reggel a konyha csöndben maradt.
Nem volt kávéillat, nem sercegett a serpenyő, csak sirályok és hullámok. Amikor mindenki felébredt, a vejem ráncolta a homlokát. „Nincs reggeli?” kérdezte. Rámosolyogtam. „Úgy gondoltam, most pihenni jöttünk, nem dolgozni.” Az arcán először meglepetés ült, aztán valami elgondolkodó.
A harmadik reggelre már ő törte fel a tojásokat és töltötte a kávét. Én a tornácon ültem, teát kortyoltam, és néztem, ahogy a nap felemelkedik a víz fölé. Később a lányom átölelt, és halkan ezt mondta: „Most már érti.”
Ez a nyaralás több lett, mint kikapcsolódás.
Finom emlékeztető volt. Néha a szeretet nem abban mutatkozik meg, hogy még többet vállalunk, hanem abban, hogy hátrébb lépünk, és hagyjuk, hogy mások észrevegyék, mit jelentett nekik az, amit eddig természetesnek vettek.
