Karácsonyra odaadtuk a házunkat a sógornőmnek, fogalmam sem volt, mi vár majd ránk, amikor hazaérünk
Amikor beleegyeztem, hogy a sógornőm karácsony alatt a mi házunkban lakjon, azt hittem, jót teszek. Család vagyunk, segítünk egymásnak, nem nagy ügy, gondoltam. Nem esett le, hogy ezzel gyakorlatilag tálcán kínáltam fel neki a bizalmunkat, amit aztán teljesen szét is zúzott.
34 éves vagyok, a férjem, Dávid, 36, két gyerekünk van, Max tízéves, Lili nyolc. Nem vagyunk különösebben menő emberek. A hétköznapjaink zajosak, kicsit rendetlenek, de működnek. A focicipők halomban állnak az ajtó mellett, a kocsiban mindig van morzsa, és soha nem fogy el a szennyes.
Pont ezért volt olyan fontos a tavalyi karácsony.
Ez lett volna a mi időnk.
Nem rohanós rokonlátogatás, nem felfújható matracon való alvás. Egy igazi nyaralás. Egy hét a tengerpartnál, bérelt apartman erkéllyel, csak mi négyen. Hónapokig spóroltunk rá, lemondtunk a rendelős kajáról, eladtuk a régi babacuccokat. A gyerekek papírláncot készítettek, és kiragasztották a folyosó falára.
„Még négy alvás!” kiabálta Lili minden reggel, miközben letépett egy szem láncszemet.
Max persze úgy tett, mintha nem érdekelné.
„Csak egy sima strand” mondogatta.
Aztán öt perc múlva megkérdezte: „És most hány alvás van még hátra?”
Három nappal indulás előtt épp hajtogattam a ruhákat a bőröndökbe, amikor megcsörrent a telefonom.
Mandi volt az, Dávid húga.
Zokogott. Nem csak szipogott, hanem az a fajta sírás, amikor alig kapsz levegőt, és nem tudsz rendes mondatokat mondani.
„Nem bírom tovább” nyögte. „Fogalmam sincs, hova menjek.”
Elmondta, hogy a lakásfelújítása elszállt. A konyhát teljesen kibontották. Por mindenhol, se mosogató, se szekrények. Pelyhes reggelin és zacskós tésztán élt, dobozok között aludt, és karácsony mindjárt itt van. Mindenki másnak már megvoltak a programjai.
„Csak kellene egy hely, ahol kapok egy kis levegőt” suttogta. „Csak egy hétre.”
Dávid az ajtófélfának dőlve hallgatta, keresztbe tett karral.
„Maradhatnék nálatok, amíg elmentek?” kérdezte Mandi. „Esküszöm, észre sem vesztek. Mindent úgy hagyok, ahogy találtam. Kérlek.”
Habozni kezdtem. A házunk nem luxus, de a miénk. A gyerekek szobája, a szokásaink, az a kis biztonság, amit ismernek.
Közben meg ott volt a tény, hogy ő is család.
Végül igent mondtunk.
Indulás előtt úgy kipucoltam mindent, mint még soha. Friss ágynemű a vendégszobában, minden felület letörölve. A hűtőben külön polcot üresítettem neki, ráírva a nevét. A hűtőre cetlit tettem:
Érezd otthon magad. Boldog karácsonyt!
Ahogy bezártuk magunk mögött az ajtót, próbáltam megnyugtatni magam, hogy minden rendben lesz.
A nyaralás maga volt az álom
A gyerekek kergették a hullámokat, Dávid végre kiolvasott egy könyvet. Én a tenger hangjára aludtam el, nem a mosogatógép zúgására. Az utolsó estén Max rám nézett, és megkérdezte, maradhatnánk-e örökre.
Ez az érzés egészen addig tartott, amíg ki nem nyitottam a saját ajtónkat.
Először a szag csapott meg. Áporodott, savanyú, idegen szag.
Beléptem, és megtorpantam.
A konyha úgy nézett ki, mintha a káosz beköltözött volna, és ott is maradt volna. A szemetes túlcsordult, az üres üvegek sorban álltak a pulton. Piros műanyag poharak hevertek mindenhol, ragacsos körök a felületeken. A dohányzóasztalon egy félbehagyott tál étel, rászáradva, mintha napok óta ott állna.
Átmentem a nappaliba.
Ott szakadt le a gyomrom.
Bármit is ígért Mandi, már semmi nem teljesült belőle.
A kanapé párnái foltosak voltak. Nem kicsit, hanem nagyon. Sötét, nagy foltok, a takarók a földön gyűrve. A dohányzóasztalon a már látott odaszáradt étel.
Mögöttem Lili halkan megszólalt.
„Anya?”
Apró üvegszilánkok csillogtak a szőnyegben.
Nagyot nyeltem. „Igen, kincsem?”
„Miért néz ki ennyire… undorítóan?”
Nem feleltem.
Végigsétáltam a folyosón. Max szobájának ajtaja tárva-nyitva. Az éjjeli lámpája a földön hevert, az alja kettétörve, az üveg szétrobbanva.
A szőnyegben megint üvegszilánkok csillogtak.
Lili szobájában a plüssök szétdobálva, a fiókok nyitva, a kedvenc takarója gyűrve a szekrény mellett.
Ezt nem betörők csinálták.
Nem úgy nézett ki, mintha valaki csak „ott aludt” volna.
Úgy nézett ki, mint egy nagy buli maradéka. Egy nagyon nagyé.
Max az ajtófélfánál állt, és a törött lámpát nézte.
„Kiraboltak minket?” kérdezte halkan.
„Nem” mondtam. A hangom lapos volt. „Ne feledd, Mandi néni lakott itt.”
Az arca megrándult. „Ő törte össze a cuccaimat?”
„Mi a fene történt itt?” suttogtam inkább magamnak.
Dávid állkapcsa megfeszült. „Felhívom” mondta.
Visszamentünk a konyhába, és kihangosítva hívtuk Mandit
A harmadik csörgésnél vette fel.
„Sziiia” nyújtotta el. „Hazaértetek?”
„Mi történt itt?” kérdeztem.
Próbáltam nyugodt maradni, de hallottam magamon, hogy nem nagyon sikerült.
Pár másodperc csend. „Mire gondolsz?”
Sóhajtott, olyan fáradtan, mintha én túloznék.
„A ház romokban van” mondtam. „Mindenhol sörösüvegek, szemét. A gyerekek szobáját szétdúlták. Max lámpája összetörve.”
Megint az az ideges sóhaj.
„Karácsony volt” felelte. „Azt mondtad, maradhatok.”
„Azt mondtad, egyedül leszel” válaszoltam. „Nem lesz buli, nem lesz vendég.”
Felnevetett, olyan lenézően. „Túlreagálod. Nem olyan vészes. Te amúgy is túlzásba viszed a takarítást. Úgyis vissza akartam menni, hogy rendet tegyek.”
„A gyerekem szőnyegében üvegszilánk van” vágtam rá. „Bármikor beleléphetett volna.”
„Jól van, nyugodj le” mondta. „Most nem tudok lámpát venni. A felújítás tönkretesz. Ez csak tárgy. A gyerekek jól vannak.”
Letettem, mielőtt olyat mondtam volna, amit később megbánok.
Dávid rám nézett. „Átmegyek hozzá.”
„Késő van” jegyeztem meg.
„Nem érdekel.”
Fogta a kulcsokat, és elment.
Én ott maradtam a konyhában, remegő kézzel, és elkezdtem összeszedni az üvegeket, mert valamit csinálni kellett, különben csak állok, és nézem a pusztítást.
A férjem az igazsággal tért vissza
Körülbelül egy óra múlva nyílt az ajtó.
Dávid lépett be, olyan sápadt és feszült arccal, amilyet még soha nem láttam rajta.
„Mit mondott?” kérdeztem.
Lassan becsukta az ajtót. „Ezt nem fogod elhinni” mondta. „Nem csak a házat tiszteletlenkedte le.”
„Az elejétől fogva átvert minket.”
Összeszorult a mellkasom. „Mit csinált még?”
„Átmentem hozzá” kezdte. „Ráfeküdt az ajtóra, hogy ne menjek be. Azt mondta, katasztrófa van, hogy a felújítás elszállt, por mindenhol, még rosszabb lett a helyzet. Hogy most nagyon rosszkor jöttem.”
Keserűen felnevetett.
„Nem hagytam magam, és benyomtam az ajtót. És mit láttam? Semmi felújítás. Semmi. A lakás rendben, tisztán, kész állapotban. A konyha teljesen ép, nincs por, nincs doboz.”
Elszorult a gyomrom. „Tehát az egész felújítás sztori hazugság volt.”
„Igen” bólintott. „És amikor megkérdeztem, mire kellett neki valójában a házunk, csak terelt. Témát váltott, sajnáltatta magát.”
Kiment a folyosóra, és felhívta az anyukáját. Hangszóróra tette a telefont, és elmesélte neki az egészet. Az anyja kérdezni kezdett. Dátumokat, vállalkozó nevét, hogy hol tart a „felújítás”.
„Először sírt” mesélte Dávid. „Aztán letagadott mindent. Utána elhallgatott. Végül bevallotta.”
Felnéztem rá. „Mit?”
„Látott egy posztot valami csoportban” mondta. „Magánházat kerestek karácsonyi bulira, készpénzért, kérdezősködés nélkül. Tudta, hogy nem leszünk itthon. A mi házunk nagyobb, mint az övé, a szomszédok nem ennyire ránk tapadósak. Szóval kitalálta ezt a kamu felújítást, hogy megsajnáljunk, és átadjuk a házat.”
Kiszáradt a szám.
„És úgy tervezte, hogy a takarítást ránk hagyja.”
„Kiadtad a házunkat?” suttogtam magam elé, mintha ő is ott lenne.
Dávid bólintott. „Beengedett ide vadidegeneket, pénzért. És egyáltalán nem állt szándékában mindent helyrehozni.”
Leültem az asztalhoz, a szék nagyot csikordult.
Amikor szembesítettük
„Mit mondott, amikor rákérdeztél?” kérdeztem.
„Azt, hogy kellett neki a pénz” felelte. „Hogy csak egy este volt. Hogy nem gondolta, hogy ilyen állapot marad utána. Mintha ez bármit is számítana.”
„Megmondtam neki, hogy mindent ki fog fizetni.”
Felnézett rám. „Mondtam neki, hogy mindenért fizet. A takarításért, a károkért, mindenért. Erre közölte, hogy egy fillért sem ad. Hogy túlreagáljuk, és mi úgysem vagyunk szűkös helyzetben.”
Valami bennem akkor kapcsolt át.
„Nem fogunk tovább szépen kérni” mondtam.
Dávid figyelte az arcom. „Mire gondolsz?”
„Holnap elmegyünk hozzá. És nem leszünk többé puhák.”
Másnap együtt indultunk Mandi lakásához.
Felnyitotta az ajtót, bedagadt szemmel, de látványosan ingerülten.
„Megint?” csattant fel. „Nem lehet ezt abbahagyni? Ez csak egy buli volt, nem bűntény.”
A szemébe néztem.
„Perelni fogunk” mondtam.
Megmerevedett. „Ez most valami vicc?”
„Ezt nem tehetitek meg. Család vagyunk.”
„Nem” feleltem. „Te hazudtál, hogy bejuthass a házunkba. Pénzért kiadtad idegeneknek. Ez nem csak családi balhé.”
Elsápadt.
„Nem tehetitek ezt velem. Család vagyunk.”
Elővettem a telefonom.
„Vannak kameráink” mondtam. „Tudod jól. Mindenkit rögzítettek, aki bejött. Minden autót, ami megállt a ház előtt. Le tudjuk tölteni a felvételeket. Megkereshetjük azokat, akik ott voltak. Felhívhatjuk a rendőrséget. Ügyvédet is kereshetünk. Nem kell, hogy ez csak családi vita maradjon.”
Rám nézett, aztán Dávidra fordult, mintha tőle várna védelmet.
„Komolyan hagyod, hogy így beszéljen velem?” kérdezte. „Te vagy a testvérem.”
Dávid meg sem moccant.
„A gyerekeim biztonságát kockáztattad” mondta halkan. „Hazudtál nekünk. Egy estére eladtad a házunkat. Mégis miért kéne téged védenünk?”
Végül fizetett, de valami örökre eltört
Elpattant nála valami, sírni kezdett.
„Nem gondoltam, hogy ekkora ügy lesz” zokogta. „Kellett a pénz. Fulladozom a gondoktól.”
„Mondhattál volna igazat” válaszoltam. „Segíthettünk volna. Te inkább hátba szúrtál minket.”
Dávid nagy levegőt vett.
„Most elmondom, mi lesz” kezdte. „Soha többet nem teszed be a lábad a házunkba. Felhívsz egy profi takarítócéget, nem valami ismerőst. Kifizetsz mindent. A takarítást, a javítást, a cseréket. Ha kiderül, hogy bármi hiányzik, azt is állod.”
„És ha nem?” fújta ki a levegőt, miközben dühösen nézett ránk a könnyei mögül.
„Akkor megyünk tovább a perrel” mondtam. „És ha kell, a rendőrséggel is beszélünk.”
„Ennyi. Ezt tudjuk ajánlani.”
Alkudozni kezdett. Hogy tönkretesszük az életét, hogy ezt még megbánjuk.
Én már nem reagáltam.
„Ezek a feltételek. Vagy elfogadod, vagy intézzük hivatalosan.”
Végül elfogadta.
Két nappal később megérkezett a takarítóbrigád, nagy gépekkel, erős tisztítószerekkel.
Az egyik körbenézett, és megkérdezte:
„Durva buli volt?”
„El sem tudják képzelni” feleltem.
Órákig dolgoztak. Felmosták a ragacsos padlót, kipucolták a kanapét, felszívták az üveget, fertőtlenítettek mindent.
Mandi kifizette a számlát. Kifizette Max új lámpáját, az új párnákat, és pár másik dolgot, amit később vettünk észre, hogy tönkrement.
Hogy ő pontosan mennyit kapott a buliból, sosem mondta el.
Akárhány forint volt, nem ért ennyit.
A pert végül nem indítottuk el. Beszéltünk róla, sőt az egyik ismerős ügyvédtől tanácsot is kértünk.
Végül arra jutottunk, hogy az is elég, ha most először tényleg szembesül a következményekkel.
Az egész család megtudta, mi történt, mert nem söpörtük a szőnyeg alá.
Ha valaki rákérdez, miért nincs többé nála a pótkulcsunk, elmondjuk.
Ha valaki azt kérdezi, miért nem bízzuk rá a gyerekeket vagy a házat, elmondjuk.
Mostanra senki nem hagyja, hogy a lakását ő felügyelje. A rokonok elteszik az értékeiket, ha átjön. Az anyósom a saját kulcsát egy széfben tartja.
Mandi küldött pár üzenetet, amiben nagyjából annyi állt, hogy „sajnálom, hogy ennyire felhúztad magad”. Néha viccet próbál csinálni az egészből, „az a bolond karácsony” címmel emlegeti.
Én nem nevetek vele.
Udvariasak vagyunk, ha találkozunk a családdal együtt, de ennyi. Egyedül soha többé nem marad a házunkban.
A ház most már tiszta. A gyerekek újra nyugodtan alszanak. Lecseréltük a zárakat, átírtuk a kódot, és több kamerát szereltettünk fel.
Max egyszer megkérdezte tőlem:
„Ha Mandi néni család, akkor miért csinált ilyet velünk?”
Az igazat mondtam neki.
„Mert néha a család is önző. És ilyenkor előbb magunkat kell megvédenünk, mielőtt hagyjuk, hogy újra átgázoljanak rajtunk.”
A foltokat végül kiszedtük.
Szóval igen. Odaadtam a házunkat a sógornőmnek karácsonyra.
Amikor hazajöttünk, úgy nézett ki, mintha vadidegenek szétbulizták volna az egész nappalit.
A kanapé megmenekült, a törött dolgokat pótoltuk.
De a bizalom, az nem jön vissza.
