Emberek

A parfüm, amit gondatlanul kidobtam, egy titkot rejtett, ami mindent megváltoztathatott volna – de túl későn jöttem rá.

A tizedik házassági évfordulónkat úgy képzeltem el, mint egy kedves filmjelenetet. Halk zene, sok nevetés, kéz a kézben. Nagy pillanatnak láttam, hiszen tíz év alatt volt minden, emelkedés és bukás, szeretet, veszekedés, bocsánat, majd a hétköznapok apró örömei, amelyekből az életünk lett.

Pár héttel előtte plusz műszakokat vállaltam, hogy megvegyem a tökéletes ajándékot. Egy órát néztem ki neki, elegáns volt, mégis visszafogott. Tudtam, hogy tetszene.

Még éreztem a vásárlás örömét, amikor aznap este vacsora után átadtam. A mosolya mindent megért, ahogy a kezében tartotta. Aztán ő is átnyújtott egy kis zacskót, ami a széke mellett állt. Egy műanyag flakonos parfüm volt benne, olyan, amilyet a szupermarket pénztárának végén árulnak.

Egy pillanatra nem tudtam eltitkolni a csalódottságot. Mondogattam magamnak, hogy nem az ajándék számít, mégis elszomorodtam. Nem maga az illat zavart, hanem hogy úgy éreztem, nem fáradozott értem.

Mégis mosolyogtam, megköszöntem, és adtam neki egy puszit.

Otthon a fiókba tettem a parfümöt. Ki sem bontottam, csak betettem, mintha így elfelejthetném az egészet.

Három hét múlva egyik pillanatról a másikra minden megváltozott. Meghalt a férjem, és a világ kifordult a helyéről.

Az óra, amit neki adtam, a komódon feküdt és ketyegést sem hagyta abba. A fiókban a parfüm mozdulatlanul hevert, némán emlékeztetve a legutolsó közös ünnepünkre. Ránézni is fájt, mintha belém marna valami. Láttam magamon a szégyent, ahogy némán álltam előtte.

Bárcsak vissza lehetne tekerni az időt arra az estére. Bárcsak megfognám a kezét, és jobban megélném azt az órát, mielőtt elillant. A gyász nem ad visszajátszást. Elveszi a ki nem mondott szavakat, és nem ad több esélyt.

Ahogy teltek a hónapok, a parfüm mindazzá vált, ami befejezetlen maradt. Néha megpillantottam, amikor kerestem valamit a fiókban, és gyorsan arrébb toltam, mintha a fájdalmat is visszanyomnám. Hiányzott minden apró szokása, a halk dúdolás, amikor főzött, a félrebillentett feje, amikor gondolkodott, a lágy figyelmeztetések, hogy pihenjek egy kicsit.

Valaha szeretet töltött meg minden sarkot, aztán a csönd lett hangosabb minden szónál.

Egy borús napon, nagyjából egy évvel később úgy döntöttem, rendet teszek abban a fiókban. Nem azért, hogy letöröljem az emlékeit, inkább hogy békét kössek velük. Kivettem a parfümöt, megcsúszott a kezemben, és a padlóra esett. A kupak az ágy alá gurult, és miközben lenyúltam érte, megláttam valamit a címke alatt. Egy apró, összehajtott papírdarab csúszott ki.

Felpörgött a pulzusom. Egy gyűrött cédula volt, a nevemmel az ő kézírásával. Óvatosan kihajtottam, mintha szétmorzsolódna az ujjaim között. Néhány sora ott állt előttem, ismerős betűkkel: „Tudom, hogy ez a parfüm kicsi, de spórolok arra a nyakláncra, amit mindig néztél. Köszönöm, hogy bízol bennem, még akkor is, amikor nem mondom. Te vagy az ajándékom, örökre.”

Hagytam, hogy a könnyek jöjjenek. Gyorsan és szabadon folytak, mintha a hónapok összes fájdalma és bűntudata egyszerre szakadt volna rám. A szívemhez szorítottam a papírt, remegtem, és lassan megértettem, hogy amit közönynek hittem, az pont az ellenkezője volt. Valami nagyobbat tervezett.

A parfüm, ami addig a csalódás jelképe volt, hirtelen a legértékesebb ajándékká vált.

Aznap este a parfüm az éjjeliszekrényre került. Nem veszteségre emlékeztetett, hanem arra a szeretetre, ami mindent túlél. Nem fújtam belőle, mert úgy éreztem, ha használom, elernyed bennem valami szent. Inkább ott őrzöm, csendben, mint egy üzenetet, ami végre célba ért.