A családi cég összedőlt, az otthonunk is inogni kezdett. Ekkor szólt a nagybátyám halkan:
„Gyere velem. Mutatok valamit.”
Amikor odaértünk, elsírtam magam a meglepetéstől.
Apám ötödikes koromban halt meg. A temetés napján anyám alig tudott megszólalni a fájdalomtól. A rokonok mondtak pár udvarias mondatot, aztán hazamentek. Onnantól anyám egyedül tartott el, bármit elvállalt, csak járhassak iskolába.
Apám öccse, a nagybátyám járt hozzánk a legtöbbet. Egy év sem telt el, amikor dulakodásba keveredett részegen, és börtönbe került. A család azonnal hátat fordított neki.
„A rossz vér nem hazudik” suttogták a többiek.
Úgy néztek rá, mintha bűn lenne a lehelete is. Ez a tekintet ránk is átragadt.
Tíz év múlva szabadult.
„Tartsd magad távol tőle” figyelmeztetett a család fele. „Nem akarjuk osztani a szégyenét.”
Anyám, aki annyi terhet cipelt már, csak ennyit felelt:
„Az apád öccse. A mi vérünk, akármi történt is.”
A kapuban állt, soványan, a vállán szakadt hátizsák. Anyám elmosolyodott, és beengedte:
„Gyere be, öcsém. Mindig lesz helyed ebben a házban.”
Attól a naptól apám régi szobájában lakott. Reggelente elment dolgozni, délután megjavította a kerítést, felsöpörte az udvart, gondozta a virágokat. Láttam, ahogy ültet valamit a kert sarkában. Rákérdeztem, mi az. Rám nézett, és azt mondta:
„Amit ide ültetek, az jó szíveket fog jóllakatni.”
Nem értettem pontosan, nevettem is rajta.
Aztán megint ráborult a sötét az életünkre. Elvesztettem a munkámat, anyám pedig súlyosan megbetegedett. A gyógyszerek ára lassan megfojtott minket. Egy este a sötét konyhában ültem, és azon gondolkodtam, eladom a házat. Ekkor mellém ült a nagybátyám. Csendben volt egy kicsit, majd nyugodtan megszólalt:
„Amikor a bátyám meghalt, egyedül a te anyád állt mellém. Itt az idő, hogy visszaadjam. Készülj fel, és gyere velem. Ne kérdezz.”
Másnap az öreg autójába ültünk.
A hegyek felé kanyarogtunk, egy keskeny úton kapaszkodtunk felfelé. Egy nagy, fák ölelte földhöz értünk. Középen egyszerű faház állt, körülötte színes virágok.
„Kié ez, Bácsi?” kérdeztem.
„A miénk” felelte. „A családé.”
A börtön után évekig dolgozott, mindig kicsit félretéve. Megvette a telket, megművelte a földet, felhúzta a házat. Tíz évig készült erre, de senkinek nem szólt. Anyám sírt, én meg csak öleltem, szavak nélkül.
„Miért nem költötted magadra?” kérdeztem később.
„Nekem kevés is elég” mondta. „Azt tanultam meg, hogy ha hibázol, attól még lehetsz jó ember. Elég, ha valaki hisz benned. Ez az én köszönömöm.”
Teltek a napok. Anyám erőre kapott, talán a tiszta levegőtől, talán a gyümölcsöktől, amiket a kertből szedtünk. Én meg kiültem az út mellé egy kis asztallal, és eladtam a vándoroknak. Gyakran mondták:
„Ennek a gyümölcsnek valahogy édesebb az íze.”
A nagybátyám mosolygott:
„Hálával ültettük.”
Egy délután a sarokban rábukkantam egy öreg fadobozra. A tetejébe bele volt karcolva: „Ha ezt olvasod, már nyugodtan pihenek.” Kinyitottam. Bent a telek papírjai, az én nevemre írva, és egy levél.
„Nem tudok szépen beszélni, ezért inkább ültetek. Köszönöm neked és anyádnak, hogy nem fordultatok el, amikor mindenki más igen. Ne a hibától félj, hanem attól, hogy megkeményedik a szíved.”
Nem tudtam a végéig olvasni, elmosták a betűket a könnyeim.
Pár hónap múlva a nagybátyám megbetegedett. A diagnózis szinte rögtön jött, végstádium. A kórházban, az utolsó órájában megfogta anyám kezét, és halkan suttogta:
„Nővérkém, szomorú, hogy nem láthatom Tinit férjhez menni. De nyugodt vagyok. Tudom, most már érti, mi az, hogy jól élni.”
Csendes délutánon ment el. A virrasztás egyszerű volt, nem volt pompa, pár szomszéd eljött.
A temetés után kiálltam a kert közepére, arra a földre, amit ő készített elő. A szél belerázta a levelekbe a fényt. Mintha hallottam volna a hangját:
„Ne gyűlöld a világot. Élj jól, és a világ is jobban bánik veled.”
Egy évvel később a kert már igazi ültetvény lett. Ma is ebből élünk, ebből fizetjük a számlákat, ebből főzünk. Mégis, a legnagyobb örökség nem a föld lett, hanem az a bizalom, amit belénk ültetett, és az a jóság, amit minden nap megpróbálok továbbadni.
Ha anyám azon a napon ugyanúgy elfordul tőle, mint a többiek, talán sosem kapunk új esélyt. Ha nincs a nagybátyám, lehet, hogy még mindig adósságban fuldokolnánk.
Amikor megkérdezik, ki az életem hőse, nem habozok. Mindig ugyanazt felelem:
„A nagybátyám, akit a világ elutasított, de aki minket tiszta szívvel szeretett.”
