Tizenhét éves voltam, amikor a teszten megjelent a két csík. Abban a pillanatban mintha elvágták volna a gyerekkoromat.
A mostohaanyám nem sírt. Nem kérdezte meg, félek-e, és azt sem, hogy mi jár a fejemben. Összefonta a karját, a hasamra nézett, mintha valami folt lenne a rendben tartott életén, majd csak ennyit mondott: „Ez a ház nem bölcső. Oldd meg egyedül.”
Apám ott állt mögötte. Nem szólt semmit, a szemembe sem nézett. Pontosan tudtam, miért, félt, hogy őt is kirakják. Az a csend jobban fájt, mint bármelyik mondat.
Aznap este összepakoltam egy bőröndbe. Ruhákat, pár fényképet, és néhány apróságot, amit nem tudtam volna ott hagyni. Amikor becsuktam az ajtót magam mögött, fogalmam sem volt, merre megyek. Csak azt tudtam, hogy ott nem maradhatok.
Évekig nem volt köztünk semmi. Se telefon, se üzenet, se születésnapi kártya. Semmi jel.
Az élet kemény volt, olyan módon, amit senkinek nem kívánok. Még szinte gyerek voltam, és közben egy gyereket neveltem. Elvállaltam minden munkát, amit találtam, éjjel tanultam, nappal dolgoztam, és megtanultam beosztani azt a keveset is. Ami igazán megmentett, az a legjobb barátnőm szülei voltak. Nem lett volna kötelességük, mégis segítettek. Adtak egy kanapét, amikor nem volt hová mennem. Megmutatták, hogyan osszam be a pénzt, mit csináljak, ha hajnal 3-kor sír a baba, és hogyan higgyem el, hogy nem vagyok elrontva attól, hogy az életem nem úgy alakult, ahogy „kellene”.
Ők lettek az a család, akit elveszítettem.
Lassan, sok küszködéssel felépítettem valamit. Lett stabil munkám, lett napirendem, és egyszer csak azt éreztem, hogy a holnap nem mindig vészhelyzet. A fiam közben nőtt. Kíváncsi volt, kedves, okos, és volt benne valami fény, amitől minden értelmet nyert.
A mostohaanyámat legközelebb apám temetésén láttam.
Idősebbnek tűnt, és valahogy kisebbnek is. Alig vett tudomást rólam, mintha csak egy távoli ismerős lennék, nem az a lány, akit évekig neveltek. Aztán leguggolt a fiam elé, hosszan nézte az arcát, és átölelte.
„Pont úgy néz ki, mint a nagyapja” mondta csendesen.
Ennyi volt. Nem kért bocsánatot, nem magyarázott. Utána nem beszéltünk.
Pár héttel ezelőtt érkezett egy hivatalosnak tűnő boríték, nagy betűkkel ráírva, hogy sürgős. Majdnem félretettem. Amikor mégis kinyitottam, remegni kezdett a kezem.
Hagyatéki iratok voltak.
A mostohaanyám meghalt.
És rám hagyta a házát.
Kétszer is elolvastam, mert azt hittem, félreértem. Aztán megláttam a következő papírt, és akkor eltört bennem valami. A megtakarításait a fiamnak szánta, egy olyan alapba tette, amihez csak 16 évesen férhet hozzá, és külön jelezte, hogy taníttatásra legyen.
Leültem a konyhaasztalhoz, és úgy sírtam, ahogy évek óta nem.
Ez volt az a nő, aki kidobott. Aki hideg volt, szigorú, néha kifejezetten bántó. Aki sosem mondta, hogy büszke rám, és sosem mondta ki, hogy sajnálja.
Mégis, csendben, szavak nélkül, gondoskodott róla, hogy a fiamnak legyen esélye olyan dolgokra, amik nekem nem jutottak.
Sosem fogom megtudni, mikor fordult meg benne valami. Lehet, hogy bűntudat volt. Lehet, hogy megbánás. Lehet, hogy egyfajta szeretet, amit sosem tanult meg jól kimutatni.
Egy dolgot biztosan tudok: életében nem adott vigaszt, de az utolsó döntésével adott a gyermekemnek jövőt, nekem pedig egy olyan emléket, amit most már nem fáj tartani.
Megjegyzés: A történet fikció, valós élmények inspirálták. A nevek, szereplők és részletek megváltoztak, bármilyen egyezés a véletlen műve.
