Halk segélykérés volt, egy néma jel, amit csak az ért meg, aki már látta korábban.
Reyes őrmester megtorpant, amikor felismerte a helyzetet, és a csendes boltban hirtelen minden a feje tetejére állt.
A reggelizőpelyhes polcoknál csak a lámpák zúgtak, néha csikorgott egy bevásárlókocsi kereke.
Reyes éppen a szokásos körét járta, mint mindig. Ez az új program része volt, hogy a rendőrök többet mutatkozzanak a környéken, így az emberekhez közelebb érezzék magukat. Békés napnak indult.
Aztán meglátta őt.
Egy hatéves forma kislány rózsaszín ruhában, egy magas férfi mellett, aki szürke inget viselt. Nem tűntek feltűnőnek, de a kislány ránézett a rendőrre, és hirtelen felemelte a kezét.
Öt ujját mutatta, majd a hüvelykujját becsukta a tenyerébe, a többit rázárta.
Ez egy némán kért segítség jele volt.
Gyermekvédelmi kampányokból sokan ismerik: akkor használják, ha nem lehet kimondani, hogy bajban vannak.
Reyes figyelni kezdett. A férfi nem vett észre semmit.
„Uram, egy pillanatra!” – szólalt meg Reyes nyugodt hangon.
A férfi odafordult, az arcán barátságos mosoly. „Igen, parancsol?”
A kislány ledobta a kezét, végig a férfit nézte, arcán aggodalom suhant át.
„Minden rendben a lányával?” – érdeklődött Reyes.
„Persze, csak vásárolunk” – felelte a férfi, mintha mi sem történt volna.
Reyes közelebb lépett. „Hogy hívják?”
A válasz váratott magára. „Emma” – mondta végül.
A kislány megrázta a fejét.
Reyes letérdelt hozzá. „Hogy hívnak, kicsim?”
A kislány a férfira pillantott, tétovázott. Reyes észrevette, hogy a kislány szorítja a férfi kezét, és egy apró rándulást is látott rajta.
„Engedje el, kérem,” mondta ekkor már határozottabban.
A férfi arca megkeményedett. „Miért…”
„Most.”
A környéken vásárlók felfigyeltek, néhányan odanéztek. A kislány ekkor váratlanul felsikoltott. Szavai világosan árulták el, hogy segítségre van szüksége.
A férfi menekülni kezdett. Reyes kiabált, segítséget hívott, és utána eredt. Polcok borultak fel, az emberek félrehúzódtak, hirtelen nagy lett a zaj.
A támadó hátsó kijáraton szaladt ki, majd egy kerítésen keresztül eltűnt az utcán. Reyes utánakiáltott, de a férfi felugrott a kerítésre, és elszelelt.
Bent, a boltban, a dolgozók magukhoz vették a kislányt.
A boltvezető odament hozzá. „A neve Lili. Azt mondja, két napja nincs otthon.”
Reyes lehajolt hozzá. „Nagyon okos voltál azzal a jellel. Nélküle nem találtunk volna rád ilyen hamar.”
A kislány halkan mondta: „Ő azt mondta, úgysem hisz nekem senki.”
Reyes gyengéden megcsóválta a fejét. „Tévedett.”
Később, amikor átnézték az üzlet mögötti térfigyelő felvételeket, észrevették, hogy menekülés közben valami kihullott a férfi zsebéből. Egy papírfecni volt, rajta egy motel logója és egy szobaszám.
Reyes jelezte a csapatnak. Néhány órán belül kint álltak a város széli, kopott motel előtt.
DURRANÁS! A 12-es szoba ajtaja kivágódott.
Bent, az üzletből ismert férfi épp táskába pakolt pénzt és iratokat. A rendőrök perceken belül elfogták.
„Innen nem visz az út tovább,” mondta neki Reyes.
A szobában talált tárgyakból úgy tűnt, lehetnek még gyerekek, akik bajban vannak. Az ügyet azonnal kibővítették.
Két nap múlva Lili ismét anyukája karjában volt.
Ahogy átölelték egymást, mindenki megállt egy percre.
Kiderült, hogy a férfit korábban is keresték már, de most végre elég bizonyíték gyűlt össze. A rendőrség több gyereket is keresett, akik vele kapcsolatosak lehettek.
Egy héttel később Reyes meglátogatta Lilit egy kis játszótéren. Lili ott ült, az új plüssmackóval, az anyukája pedig figyelte.
„Tudod, nem csak magadat mentetted meg, Lili” – mondta Reyes.
A kislány halványan elmosolyodott. „Azt mondta, úgysem hisz nekem senki.”
Reyes egy díszes ezüst kitűzőt tett a kezébe. „Ez azoknak jár, akik igazi bátorságot mutatnak. Téged teljesen megillet.”
