Eleinte Larissa legyintett a teste változásaira.
Azt hitte, egyszerű gyomorpanasz. Vagy az öregedés. Puffadás, stressz, bármi. Még viccet is csinált belőle, azt mondogatta, biztos túl sok kenyeret evett, azért nő a hasa.
Aztán jöttek az alapvizsgálatok, és az orvos arca megváltozott.
„Asszonyom…” mondta óvatosan, miközben újra átfutotta a leleteket. „Furcsán hangzik, de a vizsgálatok alapján… terhesség is szóba jöhet.”
Larissa csak nézett rá. „Hatvanhat éves vagyok!”
„Nagyon ritka esetek léteznek” válaszolta. „De mindenképp keressen fel nőgyógyászt, hogy biztosat tudjunk.”
Larissa kábán ment haza. Mégis, legbelül elhitte. Három gyereket szült korábban, ismerte az érzéseket. Ahogy a hasa tovább nőtt, egyre inkább azt mondta magának, ez egy késői csoda. Nyomást érzett, nehézséget, néha még azt is, mintha mozgás lenne odabent.
Mégsem ment el szakrendelésre.
„Ezt már végigcsináltam” nyugtatta magát. „Majd, ha eljön az idő, bemegyek a kórházba.”
Teltek a hónapok, a hasa egyre nagyobb lett. A szomszédok kérdezgetni kezdték, ő pedig mosolyogva azt felelte, lehet, hogy az ég újra megáldotta. Apró zoknikat kötött, neveken gondolkodott, kiságyat is vett.
A saját számolása szerint már a kilencedik hónapnál járt, amikor végre időpontot kért nőgyógyászhoz, hogy felkészüljön a szülésre. Az orvos, a kora miatt eleve bizonytalanul, megvizsgálta.
Amint megjelent az ultrahang képe, elsápadt.
„Larissa asszony… ez nem baba.”
Larissa szíve hevesen vert. „Akkor mi ez?”
Az orvos vett egy mély levegőt.
„Lithopedionról van szó” mondta.
„Nagyon ritka. Akkor alakul ki, amikor egy régi méhen kívüli terhesség maradványa elmeszesedik a szervezetben. A test így védi magát, mintegy kalciumba zárja a fejlődésnek indult magzatot. Valószínűleg évtizedekkel ezelőtt történt, és csak most okoz tüneteket.”
Larissa mozdulatlanná dermedt. Évekig úgy élt, hogy nem új életet hordott, hanem egy régen elveszített terhesség megkeményedett nyomát.
Műtét következett. Nehéz beavatkozás volt, de sikerült. Amikor magához tért, furcsa érzés töltötte el. Nem sokk, nem is gyász, inkább megkönnyebbülés.
Amit magában hordott, nem egy csoda volt, ami megszületésre várt.
Hanem egy történet, amit a teste csendben lezárt nagyon régen.
És hónapok óta először újra könnyűnek érezte magát.
