A volt feleségem eljött a fiunkhoz, aztán úgy alakult, hogy nálunk töltötte az éjszakát. A nappaliban vetettem meg neki. Éjfél körül felkeltem egy pohár vízért, és olyat hallottam, amit nem nekem szántak. Reggelre megszületett bennem egy döntés, ami új irányba vitte az életemet.
Három éve írtuk alá a válási papírokat. Rohit vagyok, és azóta az életem csendes, kiszámítható körforgássá vált. Arnavval ketten élünk. Reggel iskolába viszem, délután érte megyek, este pedig a szüleimnél vacsorázunk Kanpurban. Nem nagyvilági élet, de nyugodt. Sokáig azt mondogattam magamnak, hogy ez így elég, a múlt pedig végleg lezárult.
Aztán tegnap minden megmozdult.
Ott állt a kapuban. Ismerős volt, mégis más. Ugyanaz az arc, csak a szemeiben nem volt meg az a régi magabiztosság. Inkább óvatosság. És valami remény. Azt mondta, látni szeretné Arnavot. Megtorpantam, aztán félreálltam, és beengedtem.
Amikor Arnav meglátta, egy pillanatra lefagyott, aztán futva a nyakába ugrott. Olyan fényesen mosolygott, amilyennek már rég nem láttam. Néztem őket, és összeszorult a mellkasom. Akkor értettem meg, mennyire hiányzott neki az anyja, akkor is, ha erről sosem beszélt.
Meera délután is maradt, aztán este is. A szüleim udvariasan kérdezgettek, Arnav pedig le sem szakadt róla. Én közben próbáltam összeszedni magam, hogy megkérjem, induljon haza, de a szavak egyszerűen nem jöttek. Végül anyám meghívta vacsorára, aztán felajánlotta, hogy aludjon nálunk. Meera gondolkodás nélkül igent mondott, mintha erre várt volna.
Késő éjjel felkeltem inni. A nappaliban még égett a villany. Odaléptem, hogy lekapcsoljam, és akkor meghallottam a beszélgetést. Anyám és Meera hangját. Megálltam, és akaratlanul is figyelni kezdtem.
„Három év telt el” mondta anyám halkan. „Miért nem léptél tovább?”
Meera válasza csendes volt, de határozott.
„Nem tudok, drága anya. A szívemben csak ő van.”
Megdermedtem.
„Akkor miért váltatok el?” kérdezte anyám.
Meera néhány másodpercig hallgatott, aztán megremegett a hangja.
„Az én hibám volt. Rá voltam tapadva arra, hogy többet keressek. Azt hittem, a pénz majd mindent biztonságossá tesz. Közben észre sem vettem, mennyire egyedül érzi magát. Annyira erős akartam lenni, hogy végül azt érezte, nincs rá szükség.”
Ettől összerándultam. Évekig abban éltem, hogy a munkáját választotta helyettünk. Soha nem gondoltam, hogy a magabiztossága mögött félelem volt.
„Félek” folytatta. „Attól félek, hogy ha nem bizonyítom be, hogy mindent elbírok, egyszer úgy fogja érezni, teher. És akkor majd elmegy, mert nem akarja cipelni.”
Anyám sokáig nem szólt. Aztán végül megszólalt.
„Egy házasság nem csak a pénzről szól. Arról is szól, hogy együtt álltok meg, amikor nehéz.”
Visszamentem a szobámba, de nem jött álom a szememre. Feljöttek a régi képek. Kórházi éjszakák, amikor egyedül ültem. Hideg vacsorák. Beszélgetések, amiket el akartam kezdeni, aztán lenyeltem. Nem az volt a baj, hogy elfogyott a szeretet. Az volt a baj, hogy nem tudtuk kimondani, mikor kell segítség.
Hajnalban felébresztettem Meerát. Félálomban nézett rám, és értetlenül pislogott.
„Viszlek valahová” mondtam.
„Hová?” mormolta.
„A házasságkötő hivatalba” válaszoltam, és még engem is meglepett, milyen biztosan hangzik.
Csak nézett rám, a szeme megtelt könnyel, aztán bólintott.
Az út nem volt hosszú, mégis benne volt három év csendje, fájdalma, félreértése. Nem ígérhettem neki tökéletességet. Csak azt tudtam, hogy most nem akarom újra a félelem miatt elengedni.
Van, hogy egy házasság nem azért ér véget, mert eltűnik a szerelem, hanem mert egyik fél sem tudja, hogyan maradjanak együtt. Néha el kell tévedni ahhoz, hogy egy egyszerű dolgot megértsünk: a család nem attól lesz erős, hogy valaki mindent egyedül visz, hanem attól, hogy ketten döntenek úgy, hogy együtt mennek haza.
