Anyukám demenciával élt. Mire eljutottunk odáig, hogy már nem tudtam egyedül gondoskodni róla, sokszor a nevem sem jutott eszébe.
Volt, hogy a testvérének nézett. Máskor udvarias zavarral rám mosolygott, mintha csak véletlenül tévedtem volna be a nappalijába. Aztán néha, ritkán, mégis felismert, és olyankor a szeme felcsillant. Ettől egyszerre lettem boldog és összetört.
Az idősek otthonába adni a legnehezebb döntés volt az életemben. A mai napig van, hogy magamat hibáztatom.
Akkor azt mondogattam, nincs más választásom. Kimerültem. Féltem. Úgy éreztem, otthon már nem tudom biztonságban tartani. Éjszaka felkelt és elindult. Elfelejtett enni. Egyszer a tűzhelyet is bekapcsolva hagyta, majdnem baj lett belőle. Mégis, amikor aláírtam a papírokat, olyan érzés volt, mintha elárultam volna.
Az első este megcsókoltam a homlokát, és azt ígértem, hamar jövök. Ő belekapaszkodott a kezembe, mint egy gyerek, és csak ennyit suttogott: „Ne hagyj itt.”
Mégis ott hagytam.
Amennyire tudtam, látogattam, de a munka és a távolság megnehezítette. Az élet ment tovább, akkor is, amikor az anyukám lassan eltűnt a saját emlékei közül. Minden látogatás nehezebb lett. Amikor felálltam, hogy indulok, sírni kezdett. Az ujjaival a kabátomba kapaszkodott, a hangja remegett egy olyan pániktól, amit ő maga sem értett.
Mindig azt mondtam, legközelebb hamarabb jövök.
Aztán mégsem így lett.
Egy reggel, még napkelte előtt csörgött a telefonom.
Az ápoló hangja nyugodt volt, túlságosan begyakorolt. Azt mondta, anyukám éjszaka meghalt. Békésen, állítólag. Mintha ez a szó bármit is könnyebbé tehetne.
Nem emlékszem az útra. Arra sem, hogyan mentem be az idősek otthonába. Csak arra, hogy felkészültem a papírokra, a feszengő részvétnyilvánításokra, és arra az üres szobára, ahol már nem lesz ott.
Ehhez képest egy fiatal gondozót láttam anyukám ágya mellett.
Ott ült, és fogta a kezét. A feje kicsit lehajtva, a szeme vörös és duzzadt, a vállai fáradtan előreesve. Úgy nézett ki, mint aki egész éjjel ébren volt. Egy pillanatig megálltam az ajtóban, mert nem akartam megzavarni valamit, ami túl személyes.
Amikor észrevett, azonnal felállt, és halkan bocsánatot kért, mintha ő lenne a hibás.
„Bent maradtam a műszakom után is” mondta csendesen. „Nem akartam, hogy egyedül legyen.”
Meggyengült a térdem. Le kellett ülnöm.
Elmesélte, hogy órákig ott ült mellette. Verseket olvasott fel egy régi kötetből. Megfésülte a haját, pont úgy, ahogy anyukám szerette, lassan és óvatosan. Beszélt neki az időjárásról, a kinti madarakról, apró, hétköznapi dolgokról, mintha anyukám minden szót értene.
„Nem maradhatott egyedül” ismételte, szinte suttogva.
Ott tört ki belőlem minden. A bűntudat és a gyász egyszerre csapott össze. Ez az idegen ember megadta neki azt, amitől én a legjobban féltem, hogy a végén nem tudok megadni, a jelenlétet.
Hónapokkal később, amikor átnéztem anyukám holmiját, találtam egy vékony füzetet a fiók mélyén. Korábban sosem láttam. A kézírás nem az övé volt.
Rövid bejegyzések voltak benne, dátummal, gondosan vezetve. A gondozó írta őket.
„Szereti a régi szerelmes dalokat.”
„Mosolyog, ha fésülöm a haját.”
„Ma nyugtalan volt, de megnyugodott, amikor olvastam neki.”
Oldalról oldalra apró pillanatokat őrzött meg, amikről lemaradtam. A bizonyítékát annak, hogy anyukám még számított valakinek. Hogy még látták, még ismerték.
Az utolsó lapon egyetlen mondat állt.
„Ma a lányáról beszélt, nagyon szerette.”
A mellkasomhoz szorítottam a füzetet, és jobban sírtam, mint a temetésen.
Azóta ez a füzet a legértékesebb emlékem.
Nem azért, mert eltüntette a bűntudatot, hanem mert emlékeztet rá, hogy amikor én nem tudtam ott lenni, anyukám akkor sem maradt igazán egyedül.
Megjegyzés: A történet fikció, valós élmények ihlették. A nevek, szereplők és részletek megváltoztak. Bármilyen egyezés a véletlen műve.
