Amikor elveszítünk valakit, aki sokat jelentett, a hiánya nem zajjal érkezik, hanem csenddel.
Ez a csend gyakran arra készteti az elmét, hogy visszanyúljon a régi dolgokhoz. Keresi azt, ami ismerős, megnyugtató, biztonságot ad. A veszteség utáni hetekben vagy hónapokban sokan tapasztalják, hogy a régi emlékek hirtelen élénkek lesznek, az érzések váratlanul felbukkannak, vagy a nap csendes pillanataiban különös közelséget éreznek. Ezek a pillanatok lehetnek megnyugtatók, de néha összezavarnak. Sokszor egyszerűbb arra figyelni, milyen érzést hagynak maguk után, nem arra, mit „jelentenek”.
A gyengéd, jóleső élmények általában egészséges emlékezéshez kapcsolódnak. Ilyenkor az érzés tónusa lágy, meleg, nyugodt, akár hálával teli. Pszichológiai oldalról nézve az agy gyakran újra előhívja azokat az érzékszervi részleteket, amelyek a szerettünkhöz kötődnek. Egy hangszín, egy kedvenc dal, egy illat, egy közös szokás. Ezek sokszor akkor jönnek fel, amikor megállunk egy pillanatra, vagy amikor érzelmileg nyitottabbak vagyunk. A hatásuk egyszerű, stabilizálnak, kapaszkodót adnak, amikor a gyász túl nehéznek tűnik.
Azok az élmények viszont, amelyek hirtelenek, nyugtalanítóak, vagy szorongást hoznak, gyakran más okból születnek.
A stressz, a kimerültség, a túl sok feszültség, vagy a tartós érzelmi terhelés felerősítheti a képzeletet, és élesebbé teheti a reakciókat. Ha egy pillanat inkább felkavar, mint megnyugtat, az sokszor az idegrendszer jelzése. Ilyenkor maga a testi és lelki válasz a fontosabb, nem az, hogy milyen magyarázatot keresünk rá. Érdemes komolyan venni a belső érzetet, a nyugalmat vagy a feszültséget, mert sokszor tisztábban mutatja, mire van szükségünk.
Sokat számít az is, mennyire kapcsolódik az élmény személyes jelentéshez. A megnyugtató tapasztalatok gyakran egy konkrét emlékhez, közös jelképekhez, vagy érzelmi mérföldkövekhez kötődnek. Ilyen lehet egy évforduló, egy ismerős hely, egy visszatérő szokás, vagy egy csendes megállás, amikor magunktól is rá gondolunk. Ezek ritkán teljesen véletlenek, inkább azt mutatják, milyen mélyen rögzülnek a kötelékek az emlékezetben. A szétszórt, tolakodó, személyes emlékhez nem kapcsolható érzések viszont gyakrabban jelzik a túlterheltséget vagy az érzelmi kimerülést. Ha felismerjük a különbséget, könnyebb tisztelettel megőrizni a fontos emlékeket, és közben nem belecsúszni a félreértelmezésbe.
A leghasznosabb hozzáállás ezekhez a pillanatokhoz az önismeretből és az érzelmi gondoskodásból indul ki.
Adj teret annak, ami feljön. Írj pár sort, ülj le csendben, meditálj, imádkozz, vagy beszélgess valakivel, akiben bízol. Ha egy élmény békét, szelídséget, megkönnyebbülést hoz, az sokszor a gyász természetes része, az emlékezés egyik formája. Ha félelmet vagy erős feszültséget hoz, segíthet néhány egyszerű földelő módszer. Lassú légzés, könnyű mozgás, egy rövid séta, vagy egy őszinte beszélgetés gyakran visszahozza az egyensúlyt.
A gyász nem mindig hangos. Néha emlékekben, testi érzetekben, csendes érzelmekben szólal meg. Ha ezeket az élményeket a szív és az elme természetes reakcióiként kezeljük, nem pedig ijesztő rejtélyként, könnyebb együttérzéssel gyógyulni. Közben megmarad a tisztelet a kapcsolat iránt, és az érzelmi jóllétünk is nagyobb biztonságban van.
