A feleségemmel egyszer beültünk vacsorázni egy étterembe, ahol láthatóan akadozott a kiszolgálás.
A végén adtam egy 10 százalékos borravalót, majd elindultunk kifelé. Ekkor a pincérnő utánunk szólt, élesen és sértetten: „Ha nem tudnak rendesen borravalót adni, ne járjanak étterembe!”
A feleségem azonnal felháborodott, és azt mondta, jelentenem kellene a főnökének. Én csak elmosolyodtam, és annyit feleltem: „Figyeld meg, mit csinálok.” Aztán visszamentem.
Nem panaszkodni akartam, hanem négyszemközt beszélni a vezetővel. Elmondtam neki, hogy a kiszolgálás nem tűnt hanyagnak, inkább túlterheltnek. Hozzátettem, hogy a pincérnő fáradtnak és zaklatottnak látszott, mintha nemcsak a munka terhét cipelné.
A menedzser nagyot sóhajtott, és bevallotta, hogy a lány magánéleti gondokkal küzd, és ráadásul ez a hét szokatlanul zsúfolt volt. Megköszönte, hogy nyugodtan szóltam, és nem dühösen támadtam rájuk.
Ahogy visszaindultam az ajtó felé, megláttam a pincérnőt. Idegesen törölgette az egyik asztalt, látszott rajta, hogy a fejében már kész a jelenet, amit a főnöke le fog vele játszani.
Mielőtt elmentem volna, odaléptem a pultnál lévő borravalós dobozhoz, és plusz pénzt tettem bele, jóval megemelve az eredeti összeget. Mellé becsúsztattam egy összehajtott cetlit is.
A papíron ez állt: „Mindannyiunknak vannak nehéz napjai. Remélem, a tiéd hamarosan könnyebb lesz. Köszönöm a munkádat.”
Még azelőtt kiléptem az étteremből, hogy elolvashatta volna. Nem akartam zavarba hozni, csak tudatni szerettem volna vele, hogy egy rossz pillanat nem bélyegzi meg az egész személyét.
A feleségem az ajtónál várt, kicsit értetlenül nézett rám, de bízott bennem, és szó nélkül elindult velem.
Alig telt el két perc, mögöttünk kivágódott az ajtó. A pincérnő utánunk szaladt, könnyes szemmel átölelt, és bocsánatot kért azért, ahogy korábban beszélt.
Elmondta, hogy a pár sor a cetlin sokkal többet jelentett neki, mint ahogy azt szavakban ki tudná fejezni.
Halkan hozzátette, hogy hetek óta dupla műszakokat vállal, közben egy beteg családtagját ápolja, és aznap egyszerűen összeroppant alatta a nyomás.
A feleségem dühe azonnal elszállt. Megölelte a fiatal nőt, aki megint csak hálálkodott. Egy feszült, keserű helyzetből mégis egy meleg, őszinte pillanat lett.
Hazafelé a kocsiban a feleségem bevallotta, hogy biztos volt benne, reklamálni mentem vissza. Azt válaszoltam, hogy vannak helyzetek, amikor az embereknek nem büntetésre van szükségük, hanem együttérzésre.
Egy apró gesztus nem szünteti meg valaki gondjait, de elérheti, hogy ne érezze magát teljesen egyedül. Aznap este mindkettőnknek eszébe juttatta, milyen gyorsan ítélkezünk egyetlen pillanat alapján, miközben fogalmunk sincs a mögötte lévő történetről.
Amikor beálltunk a kocsibeállóba, a feleségem megszorította a kezem, és halkan azt mondta: „Örülök, hogy így kezelted ezt az egészet.”
És őszintén, én is így éreztem.
