Amikor az unokám közölte, hogy saját lakásba költözik, egyszerre töltött el büszkeség és szomorúság. Szerettem volna valami nagy dologgal meglepni, egy új tévével, egy menő bútordarabbal, valami igazán látványos ajándékkal. De a nyugdíjamból ez egyszerűen nem fért bele.
Ezért abból adtam, amiből bőven volt: időből, emlékekből és szeretetből.
Összeállítottam neki egy fényképalbumot régi családi képekből, a gyerekkorától kezdve. Ünnepek, születésnapok, maszatos arcok, hiányzó fogak, nyaralások. Minden oldalra írtam pár sort a saját kézírásommal, hogy felidézzem neki a közös pillanatainkat, és leírjam mindazt, amit mindig is szerettem volna, hogy tudjon.
A költözés napján átadtam neki az albumot. Futólag belenézett, ránézett a borítóra, motyogott egy gyors „Köszönöm, Nagyi”-t, aztán már folytatta is a pakolást. Erőltettem egy mosolyt, hogy ne lássa, mennyire fájt ez a kis közönyös reakció. Aznap este egyedül ültem a csendes házban, és azon gondolkodtam, számít-e neki egyáltalán ez az album, vagy csak egy újabb jel volt számára, hogy az élete új szakaszában már alig marad hely számomra.
Másnap reggel a lányom hívott. Éreztem a hangján, hogy el van érzékenyülve.
„Anya” mondta, „nézz ki a tornácra.”
Értetlenül odamentem az ajtóhoz. A lábtörlő mellett, gondosan lerakva, egy szépen becsomagolt doboz várt, az unokám kézírásával a tetején. Egy kis cédula volt ráragasztva: A Nagyinak.
Reszketett a kezem, ahogy leszedtem a ragasztót, és felnyitottam a dobozt. A szívem úgy kalapált, mint már régen nem. Bent a saját fényképalbumom volt, amit neki adtam, de mégsem ugyanaz az album volt.
Új oldalakat tett bele.
Azokon a plusz lapokon az én megjegyzéseimre válaszolt. Az ő emlékei rákerültek az enyémek mellé. Beragasztott mozijegyeket, apró firkákat, gyerekkori emlékeket, egy gyűrött rajzot, egy préselt virágot a parkból, és egy olyan fotót is rólunk kettőnkről a vidámparknál, amiről nem is tudtam, hogy megőrizte. Az utolsó oldalon, nagy, gondos betűkkel elmagyarázta, miért tűnt előző nap olyan közönyösnek:
„Nem akartam, hogy sírni láss, Nagyi. Este megnéztem az albumot, és nem tudtam abbahagyni az olvasását. Ez életem legszebb ajándéka.”
Abban a pillanatban lépteket hallottam a verandán. A lányom és az unokám álltak ott, mindketten mosolyogtak. Az unokám bejött, szorosan megölelt, és a fülembe súgta:
„Mindenhová magammal viszem ezt az albumot. Hogy soha ne felejtsem el, honnan jöttem, és ki szeret a legjobban.”
Akkor értettem meg valami nagyon egyszerű, mégis erős igazságot:
Nem minden ajándék kívülről ragyog. Van, amit csak egy csendes este, egy emlék és egy megnyíló szív tud igazán kibontani.
És minden szeretetből adott gesztus, bármilyen kicsinek tűnik, egyszer visszatalál hozzád.
