Harminchét éves vagyok.
Hét hónapja rákot diagnosztizáltak nálam.
A kezelések kemények voltak, az álmatlan éjszakák, a félelem, a szüntelen fájdalom. Tartottam magam, mert hittem abban, hogy a szeretet azt jelenti, együtt álljuk ki a legrosszabbat.
Aztán egy reggel, amikor épp kezdtük látni a fényt a végén, a férjem összepakolt, lenullázta a közös számlánkat, és kimondta a mondatot, amit sosem felejtek el:
“Túl nehéz nézni, ahogy szenvedsz. Továbblépek.”
Ránéztem, nem dühösen, inkább halkan mosolyogva.
Mert nem tudta, hogy erre a pillanatra már felkészültem.
Hónapokkal korábban észrevettem, hogy lehűlt közöttünk a levegő. Későn járt haza, kevesebbet beszélt, és úgy nézett rám, mint akire már gyászszalagot kötöttek. Valami bennem átkattant.
Nyitottam egy saját bankszámlát a nevemen, és oda tettem át a megtakarításaim nagy részét. Nem bosszúból, hanem önvédelemből.
Felkészültem a legrosszabbra, orvosilag, érzelmileg és pénzügyileg.
Amikor kilépett az ajtón, megértettem, hogy nem veszítettem el mindent, inkább helyet csináltam.
A felépülés több lett, mint testi folyamat. Nappal kezelésekre jártam, este pedig újraépítettem magam, fejben, lélekben és a számaimban. Nem sürgettem semmit, de minden nap tettem valamit magamért.
Olyan emberekkel vettem körbe magam, akik nem menekültek el a fájdalmamtól, inkább mellé álltak.
Barátok vittek orvoshoz, a szomszéd meleg ételt hozott, egy nővér pedig adott egy kis karkötőt a csuklómra, a felirata ez volt: Remény.
A múlt hónapban megjött a hír: remisszió.
Sírtam, de most nem a félelem miatt, hanem mert túléltem valamit, ami nem csak a betegségről szólt.
Túléltem az elhagyást, a bizonytalanságot és az árulás ízét. Csendes erővel tettem, amiről ő azt hitte, nincs meg bennem.
Ma már nem csak magamért kelek fel. Indítok egy kis támogató csoportot azoknak, akik egyedül érzik magukat a harcukban. Mert a gyógyulás nem csak a testről szól, hanem arról is, hogy bebizonyítod magadnak, a magadra maradás néha elvezet ahhoz a változathoz, akivé mindig is válni akartál.
Ha most nehéznek érzed az utat, tudd, hogy a remény apró mozdulatokban él. Egy külön számla, egy hívás egy barátnak, egy séta a háztömb körül. Ezek a pici lépések építették vissza az életemet.
Az, aki elment, nem vitte magával a jövőmet. Csak kiürítette a teret, hogy legyen helye a bátorságnak, a méltóságnak és az új kezdetnek. És amikor reggel a tükörbe nézek, nem azt látom, akit elhagytak. Azt látom, aki hazatalált önmagához.
Ha olvasod ezt, és úgy érzed, egyedül küzdesz, gyere közelebb. Nem kell mindent ma megoldani. Elég, ha ma is megteszel egy apró lépést magadért. Itt kezdődik a saját erőd története.
