Amikor Ethan megállt az iskola előtt, remegett a keze a kormányon. Az épület nagyobbnak tűnt, mint ahogy emlékezett, üvegablakok, színes falfestések, gyereknevetés a járdán. Mégis csak a kislányát látta, Lilit, aki a rózsaszín uzsonnásdobozt szorította, kék ruhája makulátlan volt, göndör tincsei ugráltak, ahogy mocorgott az anyósülésen.
Annyira hasonlított az anyjára, hogy belesajdult a mellkasa.
Készen állsz, mogyoró? kérdezte halkan, és megpróbált mosolyogni.
Lili nem felelt azonnal. Ujjaival a hátizsák pántjának szélét csavargatta. Anya tudni fogja, hol vagyok?
Ethan torka összeszorult. Nyolc hónap telt el a baleset óta. Nyolc hónap, mióta az a nő, aki dallal és nevetéssel festette be az életüket, már nincs velük. Még most sem tudta úgy megválaszolni ezt a kérdést, hogy ne remegjen a hangja.
Azt hiszem, már tudja, mondta végül, és kisimított egy tincset Lili arcából. Figyel most is, és szurkol neked. Nagyon ügyes leszel.
Lili bólintott, de nem vette le róla a szemét. Bejössz velem?
Persze, felelte. A hangja nyugodt volt, a szíve nem.
Odabent kréta, szappan és valami édes, ismerős illat töltötte meg a folyosót. Ethan a kislánya után lépett, a lépteik puhán visszhangoztak. Lili szorosan fogta a kezét, az uzsonnásdoboz minden lépésnél a térdének ütődött.
Az osztály ajtaja előtt egy kedves arcú tanítónő várta őket. Jó reggelt! Te biztos Lili vagy, ugye? A tekintete meleg volt. És maga az apuka?
Ethan bólintott. Igen, Ethan. Ma kezdi.
Látszik, mosolygott a tanárnő, és leguggolt Lilihez. Szia, drágám. Én Mrs. Reynolds vagyok. Nagyon jó lesz itt az ovi előkészítőben, sok barátod lesz.
Lili körbenézett a rajzoló, nevetgélő gyerekeken. Megfeszült a válla. Mi van, ha nem kedvelnek?
Én már kedvellek, válaszolta a tanárnő. Ez jó kezdet, nem?
Lili tétovázott, aztán aprót bólintott.
Ethan figyelte, és összeszorult a szíve. Az elmúlt hónapokban mindent megtett, hogy egyben tartsa az életüket, csomagolt tízórait, mesét olvasott, béna fonásokat próbált. Most viszont, hogy nélküle teszi meg az első lépést egy új helyen, úgy érezte, mintha átlépne egy láthatatlan határt.
Leguggolt mellé. Emlékszel, mit beszéltünk? Légy kedves. Légy bátor. Ha megijedsz, vegyél mély levegőt, ahogy gyakoroltuk.
Lili ajka megremegett. Kint maradsz az ajtó előtt?
Itt leszek, ígérem.
Amikor elengedte a kezét, Ethan úgy érezte, megint elveszít valami pótolhatatlant. Kilépett a folyosóra, hátát a hűvös falnak vetette, és lehunyta a szemét. Pár másodpercig csak lélegzett, be, ki, egyenletesen.
Aztán bekukkantott az üvegablakon.
Lili a küszöbnél állt, mozdulatlanul. A többi gyerek ránézett, kíváncsian és mosolyogva. Egy kisfiú lelkesen integetett, egy kislány megveregette maga mellett a széket. Mrs. Reynolds bátorítóan biccentett.
Lili lassan, félénken beljebb lépett.
Ethan szíve összeszorult, de már nem a bánattól. Inkább valami meleg, csendes érzés töltötte el. Talán büszkeség. Talán remény.
Látta, ahogy Lili már beszél valakihez, a hangja halk, de határozott. A tanárnő mondott valamit, és Lili elmosolyodott. Hónapok óta először ért a mosolya a szeméig.
Abban a pillanatban megértette, hogy a gyógyulás nem hangos. Csendben történik. Egy kislány apró lépése az osztály felé, egy apuka mély levegője az ajtó másik oldalán.
Mrs. Reynolds észrevette, hogy még mindig ott áll, és intett neki. Ethan habozott, de benyitott.
Minden rendben? kérdezte a tanárnő halkan.
Igen, mondta. Csak sok mindenen mentünk át. Mindketten.
A tanárnő bólintott. Látszik rajta az erőd.
Ethan Lili felé nézett, aki halkan nevetett az új padtársával. Valami lassan felengedett benne. Az anyja szívét örökölte, suttogta.
A tanárnő melegen elmosolyodott. Akkor jó kezekben van.
Indulnom kell, mondta később, leguggolva Lili padja mellé. Rendben?
A kislány még egy pillanatra belekapaszkodott az ingujjába, aztán elengedte. Rendben, apa. Mehetsz dolgozni.
Ethan halkan felnevetett. Túl gyorsan nősz fel.
Lili elvigyorodott, ugyanazzal a huncut fénnyel, mint az anyja. Félreteszek neked egy sütit ebédről.
Megállapodtunk, felelte, és puszit nyomott a feje búbjára.
Ahogy az ajtó felé indult, Lili hangja csilingelt utána, tisztán és bátran. Szia, apa! Szeretlek!
Több szülő is felkapta a fejét, ő pedig visszafordult, és könnyes szemmel elmosolyodott. Én is szeretlek, mogyoró.
Kint az őszi levegő könnyebbnek tűnt. Ethan leült a kisteherautóba, és ránézett az épületre. Hosszú idő óta először nem nyomta agyon a gyász. Inkább valami békeszerű érzést vitt magával.
Eszébe jutott a felesége, a nevetése, a melege, és ahogy mindig mondta, Egy nap látni fogod, ahogy önállóan szárnyal. Akkor tudni fogod, hogy jól csináltad.
Akkor még nem hitte el. Most, hogy Lilit látta az ablakon át, igen.
Beindította a motort, és a felhők mögül fény csúszott a műszerfalra. Halványan elmosolyodott. Már értem, suttogta.
Aznap este, amikor érte ment, Lili szaladt felé, gyűrött papírlapot szorongatva.
Apa, nézd! Lerajzoltam a családunkat!
Ethan lenézett a rajzra. Három pálcikaember kézen fogva, nagy sárga nap alatt.
Ott volt ő. Ott volt Lili. És mellettük egy mosolygó nő, színes szárnyakkal.
Még mindig velünk van, mondta Lili egyszerűen.
Ethan szemébe könny szökött, és szorosan átölelte. Igen. Mindig velünk lesz.
Innentől minden reggel egy kicsit könnyebb lett, minden búcsú egy fokkal rövidebb. A gyógyulás ritkán harsány. Inkább rózsaszín uzsonnásdobozokban érkezik, bátor, apró mosolyokban, és abban a csendes erőben, ami újrakezdi a napot.
Megjegyzés: ez egy fikciós történet, valós élmények ihlették. A nevek és részletek megváltoztak, az egyezések véletlenszerűek.
