Hosszú hét után elfáradva hátradöntöttem az ülésem, nem is gondolkodtam rajta.
Néhány perc múlva a mögöttem ülő várandós nő halkan szólt, hogy nehezen kap levegőt.
Fáradt voltam és ingerült, odavetettem valamit. Azt gondoltam, a kényelem olyasmi, amit ki kell érdemelni.
Ő nem felelt, csak ült csendben, kezeit óvón a hasa előtt tartotta.
A repülés többi része eseménytelennek tűnt, mégis maradt egy kis feszültség.
Leszálláskor láttam, ahogy lassan pakol, miközben mások sietve távoztak.
Amikor én is felálltam, egy légiutas-kísérő kedvesen odalépett.
Nyugodt hangon elmondta, hogy a mögöttem ülő hölgy rosszul érezte magát.
Hozzátette, hogy apró mozdulatok is sokat számítanak másoknak.
Ekkor esett le, milyen gyorsan elfelejtjük figyelembe venni a körülöttünk lévőket.
Ahogy a terminál felé sétáltam, a szavai visszhangoztak bennem.
Arra gondoltam, egy rövid gesztus mennyire megkönnyíthette volna az útját.
Türelmet választottam empátia helyett. Gyakran észre sem vesszük, amikor valaki megértésre szorulna.
Az a nap megmutatta, hogy a figyelmesség nem illemóra, hanem a részvét gyakorlata.
Azóta utazáskor inkább teret adok másoknak, nem elveszek belőle.
Megkérdezem, hátradönthetem-e az ülést, segítek, ha látom, hogy jól jönne, és emlékeztetem magam, hogy mindenkinek vannak láthatatlan terhei.
Ez a repülőút csendes leckévé vált alázatból és kedvességből. Nem veszítünk semmit, ha gyengédek vagyunk egymással.
Végül a figyelmes szív messzebbre jut, mint bármelyik háttámla.
