A férjem Japánban dolgozott, OFW-ként (tengerentúli filippínó munkavállaló).
Négy éven át minden utalása egyenesen az anyjához került.
Vakon bízott benne, mert anyósom mindig azt mondta:
„Fiam, ne aggódj. Kezelem a pénzed. Mire hazajössz, veszünk egy házat.”
Én közben itt maradtam a Fülöp-szigeteken, a kislányunkkal. Napról napra próbáltam kihúzni. Ha tápszert vagy gyógyszert kellett venni, engedélyt kellett kérnem.
Állandóan azt hallottam:
„Én kezelem a pénzt. Ha hozzád kerül, egy pillanat alatt elfogy.”
Tűrtem. Azt hittem, még egy kis türelem, és amikor a férjem hazajön, lesz saját házunk, lesz szabadságunk.
Nem gondoltam, hogy így fordul a dolog.
Amikor a férjem hazaért, mindenki örült. Anyósom levágatott egy disznót, nagy lakomát csinált. Én is boldog voltam, azt hittem, véget ért a nehéz idő.
Aznap este a férjem csendesen megkérdezte az anyját:
„Anya, négy év alatt majdnem 900 ezer pesót küldtem. Tudnánk kivenni belőle, hogy Mylene-nel vegyünk egy telket?”
Anyósom halkan, teát kortyolgatva felelt:
„Milyen 900 ezer? Elfogyott. Elment a házra, kajára, villanyra. Nem hagysz itt semmit?”
A férjem elsápadt. Én megdermedtem.
„Anya, minden hónapban küldtem. Azt mondtad, félreteszed.”
„Félreteszem, erre a házra! Nem csak ti esztek itt.”
Sírni kezdtem. „Még amit a varrásból kerestem, azt is elvetted. Azt mondtad, megy a közös megtakarításba. Most meg hova lett?”
Anyósom felcsattant:
„Nincs jogod így beszélni! Itt laksz, aztán még pénzt akarsz?”
A férjem hallgatott. Nem állt mellém, és az anyját sem állította le. Az a csend úgy szúrt, mint egy kés.
Nem voltam hajlandó beletörődni, hogy négy év verejtéke eltűnjön. Összeszedtem minden bizonyítékot:
- banki utalási bizonylatok
- üzenetek, ahol anyósom írja: „Nálam van a pénz, én teszem félre.”
- hangfelvételek, ahol tisztán hallatszik: „Igen, fiam, megvan minden.”
Pendrive-ra mentettem mindent. A banki kivonatokról hivatalos, lepecsételt másolatot is kértem.
Másnap estére rokonokat hívtam vacsorára, mintha csak a „friss nászt” köszöntenénk. Evés után bekapcsoltam a tévét, és bedugtam a pendrive-ot.
Lejátszottam a felvételeket, egymás után:
-„Igen, fiam, csak megőrzöm a pénzed.”
-„Küldd csak mindig, ne aggódj.”
Mindenki elnémult. Anyósom elsápadt. A rokonok sutyorogtak. Az egyik nagynéni odavágta:
„Conchita, ez csúnya dolog. A fiad kint robotolt, te meg ezt csinálod?”
Néhány nappal később, a család előtt anyósom beismerte, hogy még mindig van 500 ezer pesó félretéve a bankban. „Elraktam magamnak” mondta, „hátha megbetegszem.”
A férjem aláíratta vele a papírokat a pénz visszaadásáról. Aztán megfogta a kezem, és halkan szólt:
„Bocsáss meg, Mylene. Már régen ki kellett volna állnom melletted.”
Folyt a könnyem. Nem haragudtam. Csak a csend maradt, meg az igazság, hogy kiderült minden.
Költöztünk egy kicsi bérelt házba. Lassan újra félreteszünk, hogy vehessünk egy telket.
Közben naponta látom Aling Conchitát a régi ház előtt, az öreg nyugtákat szorongatva. Halkan mormolja:
„Azt hittem, a fiamnak spórolok… Most meg lehet, hogy őt is elveszítem.”
