Maria vagyok. Huszonhat évesen lettem meny. A férjem családja addigra sok mindenen túl volt. Anyósom fiatalon meghalt, az apósom, Tatay Ramón egyedül nevelt fel négy gyereket. Egész életében rizst és zöldséget termesztett Nueva Éciában, rendes állása nem volt, nyugdíja sem.
Amikor hozzámentem a fiához, Tatay Ramón gyerekei már mind családosak voltak, és ritkán jártak haza. Az élete hátralévő részében szinte teljesen ránk támaszkodott.
Gyakran súgták a szomszédok:
„Micsoda dolog ez? Csak meny, mégis úgy él, mint a szolgája. Ki ápolna egy apósát ilyen sokáig?”
Én másképp gondoltam. Ő apa volt, aki mindent feláldozott a gyerekeiért. Ha én elfordulok tőle, ki marad mellette?
Tizenkét év próbája
Az a tizenkét év nem volt könnyű. Fiatal voltam, sokszor fáradt és magányos. Amikor a férjem Manilában dolgozott, egyedül maradtam a kislányunkkal és a már gyenge Tatay Ramónnal. Főztem, mostam, éjjelente ébren figyeltem a légzését.
Egyszer, amikor nagyon kimerült voltam, kibuggyant belőlem:
„Apa, én csak a menye vagyok… néha szorít a mellkasom a teher alatt.”
Ő elmosolyodott, remegő kézzel megfogta a kezem:
„Tudom, lányom. Ezért vagyok hálás még inkább. Nélküled talán már nem is élnék.”
Soha nem felejtem el ezeket a szavakat. Attól a naptól fogva megfogadtam, hogy mindent megteszek, hogy könnyebb legyen neki. Télen meleg kabátot és pokrócot vettem, ha fájt a gyomra, rizskását főztem. Ha sajgott a lába, gyengéden megmasszíroztam.
Eszembe sem jutott, hogy valaha hagy rám bármit is. Azért tettem, amit tettem, mert apaként szerettem.
Az utolsó pillanat
Múltak az évek, Tatay Ramón egyre gyengült. Nyolcvanöt évesen a megyei kórház orvosa azt mondta, a szíve nagyon fáradt. Néhány nappal az utolsó éjszaka előtt gyakran hívott maga mellé. Ifjúkori történeteket mesélt, és arra intette a gyerekeit, unokáit, hogy becsülettel éljenek.
Aztán eljött a búcsú délutánja. Nehezen lélegzett, mégis intett, hogy menjek közelebb. Felém nyújtott egy régi, oldalán felhasadt párnát, és halk hangon ennyit mondott:
„Mariának…”
Magamhoz szorítottam a párnát, nem értettem, mit jelent. Néhány perc múlva örökre lehunyta a szemét.
A párna titka
A virrasztás éjjelén, amikor a teraszon ültem, felnyitottam a szakadt párnát. A látványtól elakadt a lélegzetem. Gondosan összehajtogatott bankjegyek, néhány apró aranyérme és három régi betétkönyv lapult benne.
Előbb megdöbbentem, aztán sírni kezdtem. Kiderült, hogy félretett minden apró pénzt, amit a gyerekei néha adtak, és azt is, amit a falu szélén eladott kis földdarabból kapott. Nem költötte el, hanem ebbe a szakadt párnába rejtette, és nekem szánta.
Volt mellette egy cetli is, alig olvasható írással:
„Lányom, te vagy a legszorgalmasabb és legkedvesebb meny, akit valaha ismertem. Nem hagyok rád nagy vagyont, de remélem, ez egy kicsit megkönnyíti az életed. Ne hibáztasd a férjed testvéreit, én döntöttem így. Tizenkét éven át te gondoztál.”
Hála könnyei
Zokogtam, de nem a pénz és az arany miatt, hanem a szeretet miatt, amit kaptam tőle. Azt hittem, a gondoskodásom csak a meny kötelessége. Tatay Ramón megmutatta, hogy a jó cselekedet nem vész el, még akkor sem, ha nem várunk érte semmit.
A temetés napján is suttogtak:
„Mit hagyhatott maga után Ramón? Hiszen nyugdíja sem volt.”
Csak mosolyogtam. Senki sem tudta, mi az igazi örökség. Nemcsak a betétkönyvek és a pénz, hanem a bizalom és a tiszta hála.
A második apám
Valahányszor ránézek arra az öreg párnára, Tatay Ramón jut eszembe. A szívemben nem csupán após volt, hanem második apa. Megtanította, mi a kitartás, a hála és a feltétel nélküli szeretet.
Minden nap elmondom magamnak: éljek jobban, és szeressek többet. Így nem vész el az, amit tőle kaptam, a legértékesebb örökség.
