Emberek

A férje külföldre ment és megszakította vele minden kapcsolatot – ő pedig ott maradt, hogy 20 éven át gondoskodjon a megbénult anyósáról… És a vége hihetetlen volt.

Priya mindössze huszonöt éves volt, amikor a férje elhagyta.

A férfi munkát vállalt egy idegen országban, de többé nem kereste a kapcsolatot vele.

Priya gyakran sírt, mégis minden reggel szeretettel főzte meg a zabkását anyósának.

Amma, az anyósa, agyvérzést kapott és teljesen ágyhoz kötött lett, mindenben Priyára szorult.

Sokan tanácsolták neki, inkább térjen vissza a saját családjához, kezdjen újra mindent.
Priya viszont mindig csak mosolygott.

Amma a házasság első napjától úgy bánt vele, mint a saját lányával.
Amikor Priya súlyos beteg volt, Amma egész éjjel mellette virrasztott, figyelte az orvosságát és a meleg vizet.
Ha Priya valaha is elkeseredett vagy elveszettnek érezte magát, Amma szorosan fogta a kezét és halkan mondta:

„Itt vagyok neked, lányom.”

Ezért Priya maradt.

Minden nap főzött, takarított, mosta Amát, segített neki tornázni, és megetette.

Ha kint megcsípett a hideg, Priya olajos masszázzsal melegítette át Amma végtagjait, betakarta, hogy jól aludjon.

A legfáradtabb napján is elkészítette Amma kedvenc zabkását, lassan kanalazva adta neki, míg Amma hálásan, szavak nélkül nézett rá.

Elrepült húsz év.

Priya hajában megjelentek az ősz szálak.

A szomszédok ámulattal súgták össze:

„Ki képes erre ebben a világban?”

Több férfi megpróbálta elnyerni Priya kegyeit.

Ő mindannyiszor kedvesen nemet mondott:

„Amíg Amma él, én nem hagyhatom el őt.”

Aztán egyszer Amma egészsége rohamosan romlani kezdett.

Magához hívta Priyát, remegő kézzel szorította meg a kezét, és halkan szólt:

„Köszönöm, gyermekem… De valamit sosem mondtam el neked.”

Priya közelebb hajolt, visszatartotta a lélegzetét.

Amma fáradt hangon folytatta:

„Amikor a férjed válópert indított, kérte, hogy írjam alá a papírokat.

Nem tettem meg. Erre dühösen elment.

Pár évvel ezelőtt baleset érte kint.

Meghalt.

A hamvait visszaküldték… itt őriztem az oltár alatt.”

Priya szíve összeszorult, de már nem sírt.

Amma még hozzátette:

„A szekrényben ott van a földház papírja, már a te neved van rajta.

Soha nem volt lányom, de mégis úgy szerettelek, mint a sajátomat.”

Amma szelíden elaludt örökre.

A temetésen az egész falu eljött búcsúzni.

Priya térdre rogyva gyászolta, hangtalan könnyekkel.

Pár nappal később, Priya kinyitotta a szekrényt.

A szerződés mellett egy megtakarítási számlát is talált: több mint kétmillió rúpia volt rajta.

Amma évekig gyűjtögetett titokban:

kiadta a telek hátsó részét, eladta a kiskertje zöldségeit, félretett a nyugdíjából – mindent Priya nevére.

Amma halálának első évfordulóján Priya felújította a házat.

A kert elejében apró boltot nyitott, neve ez lett:
„Amma zabkásaháza”.

A vendégek csak annyit fizettek, amennyit tudtak.

Volt, aki semmit sem fizetett.

Mikor megkérdezték, miért nem adja drágábban, Priya csak mosolygott:

„Amma a zabkásán élt, amit én főztem neki.

Most én ebből élek, miközben segítek másoknak.

Ez már elég nekem.”

Aznap délután megtelt az egész ház.

A sarokban egy reszkető, idős asszony lassan ette a forró zabkását.

Felnézett és azt mondta:

„Gyermekem, ez a zabkása mennyei. Lélekmelengető.”

Priya szemében könnyek csillantak, eszébe jutott Amma.

Közelebb hajolt, és halkan suttogta:

„Asszonyom… ebben a zabkásában benne van az összes szeretet, amit kaptam.”