Az a reggel is ugyanúgy indult, mint a többi: iratok hevertek az asztalomon, és szinte semmi időm sem maradt minden feladatra. Azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet, amikor a főnök bemutatta az új munkatársat, aki besegít majd nekünk. Kezet nyújtott és üdvözölt, én viszont csak dühöt éreztem. Az új kollégám volt az a férfi, akit a leginkább hibáztattam a múltam miatt.
Megint rohantam a munkahelyre, ahogy mostanában szinte mindig. Gyűrött inget kaptam magamra, vasalásra már nem jutott időm, miközben a lányom, Zsófi, épp mosogatott a konyhában.
Ez alapvetően az én feladatom lett volna, de ritkán jutott idő mindenre otthon. Megkérdeztem, készítsek-e neki reggelit, de nem kérte. Felajánlottam, hogy elviszem iskolába, de határozottan visszautasított.
Az anyja halála óta Zsófi egyre inkább bezárkózott, a házimunka nagy részét magára vállalta. Sokszor éreztem, hogy cserbenhagyom apaként. Tini létére a saját életét kellett volna élni, nem elvégezni helyettem a házi feladatokat vagy a mosást.
Alig értem be, a főnök közölte, hogy ma kezdi az új kolléga. Megkönnyebbültem. Egy pillanatra azt hittem, végre lesz segítség.
De amikor megjelent előttem, pár pillanat alatt összeomlott bennem minden.
„Hogy kerülsz ide? Rengeteg másik hely lehetett volna városszerte, pont ide jöttél dolgozni?” kérdeztem ingerülten.
Márk, az új munkatárs csak némán állt.
Néhány évvel korábban ő okozta azt a balesetet, amiben a feleségem, Kira, életét vesztette. Őt hibáztattam mindenért, ami történt.
Márk lehajtott fejjel motyogta: „Sosem akartam ártani. Azóta is csak vegetálok, az a tragédia mindent elvett tőlem.”
„Ne kérj bocsánatot, attól még nem jön vissza a feleségem” válaszoltam dühösen, és visszatértem a munkámhoz. Nem volt szükségem az ő segítségére, sőt az is nehezemre esett, hogy egy légtérben legyek vele.
Másnap Márk odajött hozzám.
„Átérzem a fájdalmad.”
„Te nem tudsz semmit” válaszoltam, szinte remegtem a dühtől.
Azt mondta: „Amikor elvesztetted a feleséged, nekem is odalett mindenem. A feleségemet vittem kórházba, sürgősen, komplikáció lépett fel, siettem, de a feleségem és a kisbabánk sem élte túl.” Láttam rajta, mennyire fáj neki.
Valahol megértettem, amit mondott. Ha Zsófi és Kira élete múlt volna azon, én is száguldva próbáltam volna segíteni.
Mégis, nem akartam vele kapcsolatot.
Aznap a főnök letett néhány újabb dossziét az asztalomra. „Ma este mindennek készen kell lennie” mondta, én csak bólintottam és dolgozni kezdtem.
Ekkor csörgött a telefonom. Anyám hívott: „Elmész Zsófi vitaversenyére? Nagyon csalódott lesz, ha megint nem érsz oda.”
Tudtam, hogy most se tudom megoldani.
Az az ember, akit okolok mindenért, hozzám fordult: „Menj el a lányodhoz, most még odaérsz, a munkádat elvégzem helyetted.”
Nem akartam elfogadni az ajánlatot, de aztán rám nézett, és csak ennyit mondott: „Azzal, hogy haragszol, nem hozod vissza a múltat, de az életed része még menthető.”
Éreztem, hogy igaza van. Talán ideje elengedni a haragot. Márk tényleg megbánta, amit tett, ráadásul ő is elveszített mindent.
Bólintottam, magam mögött hagytam az irodát, és hirtelen teherként esett le rólam a sok évnyi neheztelés.
Ahogy Zsófi kiállt a színpadra, végignézett a nézőkön. Amikor észrevett, elmosolyodott. Ez adott reményt, hogy ami egyszer elveszett, még helyrehozható.
