Évtizedeken át egy fekete-fehér fotó volt Amanda Scarpinati legféltettebb kincse. A képen egy fiatal ápolónő tartja karjában a csecsemő Amandát, gyengéden, óvó tekintettel. A fotó 1977-ben készült egy New York-i kórházban, nem sokkal azután, hogy a kislány súlyos balesetet szenvedett.
Amanda mindössze 3 hónapos volt, amikor leesett a kanapéról, és beleesett egy forró gőzös párásítóba. Harmadfokú égési sérüléseket szenvedett. A fotón a feje teljesen gézbe van tekerve, miközben az ápolónő próbálja megnyugtatni és magához szorítja.
A következő években Amanda több műtéten esett át, és hosszú, fájdalmas gyógyulás várt rá. Az égési nyomok miatt az iskolában sok bántás érte. Osztálytársai gyakran csúfolták a külseje miatt, ezért sokszor magányosnak és elutasítottnak érezte magát.
Amikor különösen nehéz napja volt, elővette a fekete-fehér fotót az ápolónővel. A kép emlékeztette rá, hogy volt valaki, aki egyszer feltétel nélkül gondoskodott róla, amikor a legvédtelenebb volt. Ez a gondolat tartotta benne a lelket, és reményt adott neki.
Amanda évekig arról álmodott, hogy egyszer megtalálja ezt a „őrangyalt”. Mintegy 20 éven át próbált nyomára bukkanni, de minden próbálkozása kudarcba fulladt. Végül úgy döntött, ad még egy utolsó esélyt a dolognak, és a közösségi médiához fordult segítségért.
A fekete-fehér fotókat feltöltötte a Facebook-oldalára, és ezt írta melléjük:
„Nagyon szeretném megtudni a nevét, és ha lehet, beszélni vele, találkozni vele. Kérlek, osszátok meg, sosem lehet tudni, kihez jut el.”
A poszt villámgyorsan terjedni kezdett. Másnap Amanda megkapta azt az üzenetet, amire évtizedek óta várt.
Angela Leary, aki abban az időben szintén az Albany Medical Centerben dolgozott ápolónőként, felismerte a képen látható kollégáját, Susan Bergert. Susan akkoriban 21 éves volt, épp csak befejezte a főiskolát, és pályakezdő ápolónőként dolgozott. Ő is megőrizte a fotókat, és soha nem felejtette el az égési sérült kisbabát.
„Emlékszem rá. Nagyon nyugodt volt” mesélte Susan. „A legtöbb baba a műtét után alszik vagy sír. Ő viszont olyan békés volt, és annyira bízott bennünk. Ez lenyűgöző volt.”
38 évvel a baleset után, Amanda és Susan végre személyesen is találkoztak. A viszontlátás rendkívül érzelmes volt mindkettőjük számára.
„Nem tudom, hány ápolónőnek adatik meg, hogy ilyesmit átéljen, hogy valaki ennyi idő után is emlékezzen rá” mondta Susan. „Kiváltságnak érzem, hogy képviselhetem mindazokat az ápolókat, akik az évek során gondoskodtak Amandáról.”
Amanda története megmutatja, mekkora erőt adhat egyetlen kedves gesztus, és milyen mély nyomot hagyhat bennünk egy gondoskodó ember. Az ápolók világszerte nap mint nap ott állnak a betegek mellett életük legsötétebb pillanataiban, és sokszor csendben, háttérben maradva tesznek csodát.
Ha te is úgy érzed, hogy az ápolók elképesztő munkát végeznek, oszd meg ezt a történetet másokkal is. Ők valóban különleges emberek.
