Hajnali 3-kor ébredtem arra, hogy a telefonom folyamatosan rezeg és világít.
Tizenhét nem fogadott hívás a lányomtól.
És egy üzenet, amitől megfagyott bennem minden:
„Apa, segíts! Gyere gyorsan!!”
Egy pillanat alatt kiugrottam az ágyból. Nem vettem fel rendes cipőt, csak felkaptam a kulcsaimat, és elindultam. Őrült tempóban hajtottam végig az üres utcákon. A szívem úgy vert, mintha ki akarna szakadni. A fejem tele lett a legrosszabb gondolatokkal, miközben a háza felé száguldottam.
Amikor berontottam az ajtón, a lányom és a vőlegénye a kanapén ültek. Felnéztek rám, teljesen értetlen arccal.
„Apa? Mit csinálsz itt ilyenkor?” kérdezte.
„Te írtál! Te hívtál!” mondtam, és felemeltem a telefont remegő kézzel.
Összehúzta a szemöldökét. „Nem írtam semmit.”
De amikor megmutattam neki az üzenetet, elsápadt. A hangja alig volt hallható, amikor azt mondta:
„Apa… ez Helen száma.”
Egy pillanatra elmosódott körülöttem a világ. Helen. A legkisebb lányom. Akit tavaly elvesztettem egy autóbalesetben. Csak tizenkilenc éves volt. Az a gyerek, akinek mindig a legfényesebb volt a nevetése.
A lányom a szemembe nézett, én meg az övébe, és csak álltunk ott. Csendben, döbbenve, összetörve. Éreztem, ahogy a régi seb újra felszakad, mintha tegnap történt volna minden.
Kimentem a ház elé, hogy vegyek pár mély levegőt. Még fel sem fogtam teljesen, mi történik, amikor jött egy újabb üzenet. Megdermedtem.
„Még mindig várok. Hol vagy?”
Az egész testem beleremegett. Egyetlen rövid, törékeny pillanatra úgy éreztem, mintha Helen nyúlna felém valahonnan, ahova én már nem tudok eljutni.
Reszkető kézzel felhívtam a számot.
Egy fiatal nő szólt bele azonnal, zokogva. „Apa? Apa, hol vagy? Kérlek, segíts…”
Nagyot nyeltem. „Nem én vagyok az apád” mondtam halkan. „Kit próbálsz hívni?”
Szünetekkel, sírással küszködve elmagyarázta, hogy lerobbant az autója egy isten háta mögötti helyen. Pánikban hívta az apját, de a férfi nemrég számot cserélt. Ő meg reflexből az előző számát hívta, ami a telefonjában még mindig „Apa” néven szerepelt.
Az a szám pedig most az enyém volt. Ugyanaz, amelyik valaha Helené volt.
Nyugtattam a lányt, nem tettem le a telefont, amíg meg nem érkezett hozzá a segítség. Csak utána ültem vissza a kocsimba, és ott sírtam, egészen napkeltéig.
Azon az éjszakán pár szívdobbanásnyi időre úgy éreztem, Helen visszatalált hozzám. Mintha csak annyit akart volna jelezni, hogy a szeretet soha nem tűnik el teljesen.
Megjegyzés: A történet fikció, valós események ihlették. A nevek, szereplők és részletek megváltoztak. Bármilyen hasonlóság véletlen. Az író és a kiadó nem vállal felelősséget azért, ahogyan az olvasók értelmezik vagy felhasználják a történetet.
