Az első, amit Emília megérzett, a fojtó bűz volt, szennyvíz és benzin keveréke. Aztán már késő volt bármit tenni. Jeges, koszos víz csapódott neki, úgy vágta mellkason, hogy kiszorult belőle a levegő. Pár másodperc alatt átázott a világos blúza, a barna folt pedig szétterült az öt hónapos terhes hasán, pont ott, ahol egy élet növekedett. Egy élet, amiről az orvosok régen azt mondták, sosem lesz.
Emília egy pillanatig mozdulni sem bírt. A bevásárlószatyrok kicsúsztak a kezéből, és szétnyíltak a Vila Madalena esőtől csillogó utcáján. A narancsok gurulni kezdtek, csomagok pattantak szét. A teste ösztönből reagált, mindkét kezét a hasára szorította, mintha pajzsot tartana a babája elé.
Ekkor hallotta meg, a mély, dühös motorhangot.
Egy nagy, fényes fekete SUV csikorgó fékkel állt meg mellette. A sötétített ablak lassan lecsúszott, és Emília meglátott egy arcot, amit évekkel később is azonnal felismert volna.
Ricardo.
Az a férfi, aki egykor örökkévalóságot ígért neki.
Az a férfi, aki félrenézett, amikor az újszülött kislányuk, Sofia, Emília karjaiban meghalt.
Az a férfi, aki ezután lelépett, és azt mondta, Emília „túl sérült” feleségnek és anyának.
Most megvetés ült az arcán.
„Ezt nem hiszem el… Emília?” gúnyolódott. „Még mindig ugyanúgy élsz, mint az a csóró, lecsúszott nő, akit ott hagytam.”
A drága kölni illata kegyetlenül keveredett a ruhájáról csöpögő sárral.
„Nézz már magadra,” folytatta. „Bevásárolsz, mint valami kétségbeesett háziasszony. Egy rendes férjet se tudtál megtartani.”
A tekintete a hasára csúszott, a mosolya pedig eltorzult.
„És tényleg találtál valakit, aki elég ostoba volt, hogy teherbe ejtsen. Mindketten tudjuk, hogy a tested ezt nem bírja. Ezt is el fogod veszíteni, pont úgy, mint a lányunkat.”
A szavak jobban ütöttek, mint a koszos víz. Emília mellkasa összeszorult, és ráomlottak az emlékek, kórházi folyosók, égető fájdalom, és a csend, ami utána maradt. De nem rogyott össze. Állt, bár remegett.
Az anyósülésen Valéria, a régi szerető, aki most már büszkén „vezetői asszisztens” volt, hangosan felnevetett. Dizájner napszemüveg villant az arcán, a táskája többe kerülhetett, mint Emília havi kiadása.
„Jaj, Ricardo,” csipkelődött. „Ő lenne az ex? Hát ez valami.”
„Sajnos,” vont vállat Ricardo. „Sok sikert ahhoz, hogy életben tartsd azt a dolgot, Emília. Tudjuk, hogyan végződik ez a történet.”
A SUV elhúzott, és még több saras vizet fröcskölt szét, ahogy eltűnt az utca végén.
Emília még egy ideig ott maradt. Ázottan, reszketve, de nem összetörve.
Mert Ricardo Bittencourtnek fogalma sem volt.
Nem tudta, hogy az a nő, akit az imént megalázott, már nem az a törékeny Emília, akit évekkel korábban hátrahagyott. Emília ma már Emília Camargo Sterling volt, egy olyan férfi felesége, aki az ország egyik legerősebb milliárdosa, és egy világszintű technológiai és jótékonysági birodalom örököse.
Ricardo azt sem tudta, hogy Emília férje egyetlen orvosi vizsgálatról sem hiányzott. Esténként beszélt a születendő gyerekükhöz. Azzal a türelemmel és figyelemmel rakta újra össze Emíliát, amit Ricardo évekkel korábban porig rombolt, a biztonságát, az önbizalmát, az önbecsülését.
Pár nappal később, egy élőben közvetített üzleti gálán Ricardo majdnem elejtette a poharát, amikor meglátta Emíliát belépni a terembe. Magabiztosan, ragyogva, várandósan, a férje oldalán. A bemondott név hallatán az egész terem felállt, és tisztelettel fordult feléjük.
Boldog volt. Biztonságban volt. Elérhetetlen.
Akkor értette meg Ricardo végre.
Az a sár, amit azon a napon Emíliára fröcskölt, nem hagyott rajta foltot.
Csak azt mutatta meg, Ricardo valójában kicsoda.
És azt is, Emília mivé lett.
