Aznap reggel szinte automatikusan léptem ki az erkélyre. Ablaknyitás, egy mély levegő, pár másodperc csend, hogy felébredjek. Aztán a tekintetem megakadt a falon. Volt ott valami. Mozgott.
Lassan, szokatlanul, mintha önálló élete lenne. Összerándult a gyomrom. Először azt hittem, csak árnyék. A következő pillanatban már egy kígyó képe ugrott be. Egyre erősebben dobogott a szívem, izzadni kezdett a tenyerem, kapkodtam a levegőt. Lefagytam, csak bámultam, és még pislogni sem mertem.
Ahogy tovább néztem, egyre furcsább lett. Nem úgy mozgott, mint egy kígyó. Nem volt sima, hullámzó mozgása, inkább rángatózott, mintha bajban lenne. Olyannak tűnt, mintha befelé próbálna kúszni a falban, de a vége kint maradt. Arra gondoltam, biztos valami nagyobb állat, csak vékony farka látszik.
Egyszerre tört rám az undor és a pánik. Olyan érzés volt, mintha valami tiltott dolgot látnék. Legszívesebben felkiáltottam volna, aztán elfutottam volna, és elfelejtem az egészet.
Amikor kiderült, mi volt a falban, teljesen ledöbbentem
Közelebb léptem, remegő lábakkal. Akkor vettem észre, hogy egy repedésbe szorult. Se előre, se hátra. És ekkor esett le: egy szkink volt. Egy igazi gyík, ráadásul élő.
Abban a pillanatban a félelmet felváltotta a sajnálat. Kapálózott, a kis lábaival próbált kapaszkodni, de nem tudott kiszabadulni. Látszott rajta, mennyire kimerült. A farka rángott, és ettől még rosszabbul éreztem magam.
Összeszedtem magam, óvatosan megfogtam, és segítettem neki kijutni a résből. A szívem úgy vert, mintha ki akarna ugrani, de végigcsináltam. Amint szabad lett, egy pillanatra megdermedt, aztán villámgyorsan elszaladt, mintha ott sem lett volna.
Később utánanéztem, és kiderült, hogy a szkinkek ártalmatlanok az emberre. Nem mérgezők, nem támadnak, és csak akkor harapnak, ha nagyon megijednek, vagy durván fogják meg őket.
Általában inkább menekülnek. Furcsa módon az egész ijedtség után megnyugodtam. Nemcsak elmúlt a félelem, hanem az is megmaradt bennem, hogy jól tettem, hogy segítettem.
